Pontról pontra cáfolja a Magyar Teátrumi Társaság vezetője a HVG hergelését

A szerző a Magyar Teátrumi Társaság ügyvezető titkára

A HVG tegnap megjelent cikke drámai szavakkal támadja a színházi támogatások odaítélését, mintha a kormány „pofon vágná” a kulturális életet. Az efféle leegyszerűsített és érzelmek által színezett kijelentések valójában az újságíró felkészületlenségéről tanúskodnak, s koránt sem tényszerű elemzésről van szó.

Az idei támogatási összeg 6 milliárd forint, amelyen belül a kulturális kormányzat külön keretet szánt a zene- és táncművészeti szervezeteknek, valamint a bábszínházaknak, de forrást biztosított a határokon túli magyar előadó-művészeti műhelyeknek is. A támogatási rendszer sokkal szélesebb és sokszínűbb, mint amit a HVG sugall. Közel 500 szervezet kapott támogatást – többen, mint tavaly. A keret persze korlátozott, a pályázók száma nagy, így minden területen voltak támogatásban részesülő és sikertelen pályázók. Szerintem a világon nincs olyan pályázati konstrukció, ahol ne a sokszorosa lenne a jelentkező vagy az igény a későbbi nyertesekének, ezen polemizálni meglehetősen szakmaiatlan. 

Ezt figyelembe véve mindjárt más az arány. Önmagában az megpályázott összegek mértékéből lehetetlen következtetéseket levonni, hiszen évről évre mindig több az igényelt támogatás. Persze a HVG cikke gondosan válogat, és kizárólag azokat az adatokat emeli ki, amelyek beleillenek a szerző politikai narratívájába. 

Az arányokat vizsgálva világosan látszik, hogy nem automatikus „politikai jutalmazás” történt: jelentős számú pályázatot nem javasoltak támogatásra és ez valamennyi szakterületet érintette. A támogatási rendszer nem egy szűk körnek kedvez, hanem a teljes kulturális ökoszisztémát erősíti.

Fontos tisztázni a pályázók körét – anélkül természetesen, hogy hosszas elemzésbe kezdenék, néhány gondolat erejéig mégis időzzünk itt el. A cikk meglehetősen leegyszerűsítő, de ha vetünk egy pillantást a döntési listára látszik, hogy nagyjából 60 kőszínház kapott pénzt. Akkor kik a többiek?

Nézzük az arányokat! Az 500 támogatottból 60 kőszínház, a többi a színházi, vagy valamely más területen tevékenykedő előadó-művészeti tevékenységet végző szervezet, igen függetlenek is. Szerintem ennek lehet örülni!

E rövid írásban nehéz lenne kifejteni, hogy kik is a független, ha úgy tetszik magán előadó- művészeti szervezetek, rájuk miként tekintünk szakmailag vagy támogatási logikában. Később erre érdemes időt és energiát szánni, javaslatokat megfogalmazni, talán lassan 20 év után megérett az előadó-művészeti törvény is az újragondolásra. Mindenesetre azt fontos rögzíteni, hogy nem lehet elvitatni a támogatótól a jogot, hogy a meggyőződése szerint döntsön. Azon sem érdemes csodálkozni, hogy a sokszor nyílt politikai propagandát támogató szervezetek, a politikai színházat csinálók kimaradnak a támogatottak közül.

A teljes előadó-művészeti támogatási keret esetében érdemes a tágabb kontextust is látni. 2020-ban még valóban 37 milliárd forint volt, de ebből jelentős összegek épültek be például az önkormányzati tulajdonú színházak úgynevezett közös működtetés konstrukciójába, valamint az állam saját intézményeinek éves támogatásába. A pályázati keret az évek alatt többször változott, azonban a tavalyról idénre való emelkedése vitathatatlan.

Mi látszik ebből? Az előadó-művészeti támogatások rendszere nem szűkíti, hanem szélesíti a lehetőségeket, a keretek folyamatos átcsoportosításával biztosítva az intézményrendszer működését, nem beszélve a kulturális kormányzat által indított programokról, amelyek további kulturális szervezeteket hivatottak támogatni.

Politikai minősítgetés helyett szakmai alapok

A cikk szerzője mintha minden kulturális vitát ugyanarra az egyetlen névre akarna visszavezetni, miközben a támogatási rendszer nagyságrendekkel szélesebb körben ítéli oda a forrásokat.

Milyen alapon gondolja a szerző a támogatottakat minősíteni? A szövegben olyan lesújtó fordulatok szerepelnek, mint „kommersz színházak a gatyaletolós vígjátékokkal” vagy „hazafias előadásokat bemutató, szakmailag nulla reputációval rendelkező társulatok”. Ezek nem elemzések, hanem ízlésalapú szidalmazások és minősítések, amelyekből semmilyen valódi szakmai értékelés nem olvasható ki. Vajon kinek van felhatalmazása eldönteni, hogy a közönségnek szánt könnyed vígjáték vagy a hazafias témájú darab eleve kevesebbet ér, mint egy ellenzéki politikai állásfoglalást hordozó előadás?

Érdekességképpen: a cikkben védelmébe vett Pintér Béla Társulat hivatalos weboldala szerint a társulat tagjai között ott szerepel Nagy Ervin is – akinek az elmúlt időszakban látható közéleti szerepvállalásai miatt szintén politikai értelmezések kísérik a nevét. Ez is mutatja, mennyire önkényesen és szelektíven bánnak egyesek a „függetlenség” fogalmával.

A „függetlenség” mítoszáról és a kritikusok pártatlanságáról

A cikk szerzője és több kritikus következetesen hivatkozik a „független” színházakra. De mit jelent ez a fogalom valójában? Egy színház mint intézmény mindig rendelkezik fenntartóval, tulajdonossal: önkormányzat, állam vagy alapítvány, esetleg gazdasági társaság. A valódi függetlenség legfeljebb egy társulat vagy társulás esetében értelmezhető. Ezt a fogalmat azonban tudatosan összemossák, mintha minden állami forrásból működő színház politikai alapon működne, minden támogatástól eleső társulat pedig „független” volna. Ez egyszerűen félrevezető. Ráadásul kettős mércét alkalmaznak: ha a „független művészeti szabadság” jegyében kormányellenes előadásokat hoznak létre, akkor az „független művészet”. De amikor ugyanezt állami pénzből szeretnék megvalósítani, már nem zavarja őket a függés. Amíg támogatást kapnak, addig nincsen baj sem a Déryné Programmal, sem az Országos Színházi Találkozóval – de abban a pillanatban, hogy valaki szakmai kritikát fogalmaz meg a munkájukkal kapcsolatban, sértett hangvételű támadásba csapnak át.

A Céh 2019-ben elfogadott etikai kódexe rögzíti: a kritikus „nem élhet vissza a nyilvánosság adta befolyásával politikai célok érdekében”. Amikor egy cikk a szakmai szempontok helyett politikai szempontok szerinti válogatást nyújt, akkor nem felel meg ennek a követelménynek.

Nem Kovács Bálint az egyetlen: a Céh más tagjainak – például Csáki Juditnak vagy Jászay Tamásnak – a nyilvános megszólalásait is nehéz lenne valódi függetlenséggel jellemezni. Mindez önmagában természetesen nem lenne probléma, ha nem lenne éles ellentétben a szervezet saját szabályzatával. És itt érdemes felidézni: más közéleti, kulturális vagy szakmai szervezetekben ennél sokkal kisebb etikai vétségek miatt is történt már lemondás vagy nyilvános bocsánatkérés.

A HVG cikke tehát nem szakmai elemzés, hanem politikai állásfoglalás.

A kultúránkra közös értékként kell tekintenünk. Úgy látom, ezt szolgálja a vitatott a pályázati támogatás is, amelynek megjelenésekor világos célokat fogalmazott meg a kiíró: a magyar előadó-művészeti szféra számára teremtse meg a független, sokszínű, minőségi és pozitív alkotói körülményeket. A pályázati kategóriák átláthatóak, mindenkire azonos feltételek vonatkoznak. A HVG cikke tehát nem a valóságot mutatja be, hanem saját elfogultságát, vagy talán megrendelőjének való megfelelését bizonyítja.

Nyitókép: Facebook