„Egyre többször kiabáltak ránk, fenyegettek, kövekkel és palackokkal dobáltak meg bennünket is” – elképesztő részletek derültek ki drámai interjúnkból a migránsválságról (VIDEÓ)

• 2015 tavaszára az afrikai és közel-keleti konfliktusok következtében jelentősen megnőtt a Magyarországra érkező, majd innen Európa más államaiba továbbinduló migránsok száma
• Augusztustól Magyarország déli határszakaszain drámai fordulatok következtek be, amelyeknek tanúi voltak a magyar, szerb hatóságok, valamint a helyszínen dolgozó hazai és nemzetközi sajtó munkatársai.

Mi vezetett pontosan az emlékezetes röszkei összecsapáshoz, amikor a közúti határátkelőnél migránsok és magyar rendőrök kerültek konfliktusba? És milyen érzés volt mindezt testközelből megélni?

Erről kérdeztük múltidéző sorozatunk első részében Révész Zsoltot, aki tíz éve a Hír TV tudósítójaként végignézte, hogy miként eszkalálódik a helyzet.

Milyen volt a déli hatászakasz a válság előtt?

Tíz évvel ezelőtt, 2015 áprilisától kezdve a Hír TV vidéki stábjával rendszeresen figyelemmel kísértük, mi történik Magyarország déli határán. Abban az időben a határ még teljesen nyitott volt, és csupán elszórtan jelentek meg migránsok Ásotthalom és környékén. Akkoriban többségük afrikai országokból érkezett, köztük sok beteg emberrel. Nem tanúsítottak ellenállást: ha megjelentek a rendőrök, szó nélkül velük tartottak.

Júniusra azonban érezhetően megváltozott a helyzet. 

Az afrikai származású emberek helyét ekkorra túlnyomórészt közel-keletiek vették át.

Meglepő módon rendkívül nyitottak és barátságosak voltak: mosolyogva üdvözöltek bennünket, szívesen nyilatkoztak a kamerának. Úgy tűnt, tudatosan törekedtek arra, hogy békés, együttműködő képet mutassanak magukról.

Próbáltak segíteni?

Igen, amennyire lehetőségünk volt. Minden reggel, forgatás előtt 50-100 liter ásványvizet vásároltunk, otthonról és a családtagjainktól pedig összegyűjtöttük a felesleges pokrócokat, takarókat. Ezeket szétosztottuk a leginkább rászorulók között. Minden alkalommal értesítettük a rendőrséget vagy a mezőőröket, ha újabb csoportokat észleltünk a környéken.

Mikortól beszélhetünk valódi migrációs nyomásról?

Július elejétől kezdve már voltak olyan napok, amikor 14-15 órát töltöttünk a Csongrád-Csanád és Bács-Kiskun vármegyék Szerbiával határos térségében. 

Ezért egyáltalán nem ért minket meglepetésként, amikor Orbán Viktor miniszterelnök utasítást adott a határkerítés építésének megkezdésére. Addigra már nyilvánvalóvá vált, hogy a meglévő megoldások – például az úgynevezett GYODA (gyorstelepítésű drótakadály), amely egy szögesdrótból álló, kör alakú kerítés – nem tudják hatékonyan feltartóztatni az illegális határátlépőket.

Egy idő után az emberek szinte gyerekjáték módjára átvágták, majd átbújtak alatta. A pengés drót csak akkor okozott sérülést, ha valaki sietve próbált áthatolni rajta – ilyenkor előfordult, hogy megsérültek, de ez sem tartotta vissza őket.

Milyen jelek utaltak arra, hogy külső erők is befolyásolják a migrációs folyamatot?

Több alkalommal is elkísértük a rendőröket és mezőőröket a razziákra. Bejártuk velük az erdős részeket és a határ menti bozótosokat, ahol a terepen haladva egyre több olyan nyomot találtunk, amelyek erősen utaltak valamilyen külső szervezés jelenlétére.

Az eldobált ruhák és iratok között többször is olyan dokumentumokra bukkantunk, amelyek komoly gyanút keltettek: 

Ezek az egybeesések már messze túlmutattak a véletlenen.

Tapasztaltak mást is?

Július végétől azt is megfigyeltük, hogy a migránsok között egyre gyakrabban tűntek fel úgynevezett „hangadók” – olyan személyek, akik nemcsak irányították a többieket, hanem sokkal határozottabban, sőt, időnként agresszívan léptek fel a hatóságokkal szemben. Jellemző volt az is, hogy függetlenül attól, milyen nemzetiséghez tartoztak, szinte mindenki szírnek vallotta magát.

Közben a határzár építése fokozatosan szűkítette a bevándorlók mozgásterét. Augusztusra már gyakorlatilag kizárólag a Röszke és Horgos közötti vasúti síneken keresztül tudtak viszonylag akadálytalanul átkelni. Más átkelési pontokon azonban továbbra is történtek incidensek.

A rendőrség mellé idővel katonai egységeket is vezényeltek, és a látványos, demonstratív jelenlét – például néhány páncélozott Hummer – önmagában is visszatartó erőként hatott.

Mit tapasztalt, mikortól vált tarthatatlanná a helyzet?

A helyzet augusztustól kezdett látványosan eszkalálódni. Ekkorra már napi 4-5 ezer ember indult el a szerb oldalról Magyarország felé, és egyértelműen látszott, hogy szervezetten érkeznek a határhoz. Sokszor át tudtunk látni a szerb területre, és saját szemünkkel láttuk, ahogy buszokkal szállították a migránsokat, majd a határtól néhány száz méterre leszállították őket. 

A nyár folyamán több befogadó pont is létrejött, ezekben a regisztrációs központokban azonban sorozatosan történtek rendbontások.

Találkozott ilyenekkel?

Egy vasárnap reggel például éppen élő bejelentkezésre készültem a híradóba – zakóban álltam a tábor kerítése mellett, mert aznap egy nemzetközi sajtótájékoztatóra is mentem volna Szegedre –, amikor mögöttem hirtelen kitört a káosz. A migránsok felgyújtották a sátrakat, majd összecsaptak a készenléti rendőrökkel.

Először fel sem fogtam, mi történik mögöttem – az operatőröm jelezte, hogy nézzek hátra. Akkor láttam meg, hogy ég a tábor, és felénk is repülnek a tárgyak. Mindez élő adásban zajlott. A kamerát nem kapcsoltuk ki, miközben kénytelenek voltunk hátrálni, miközben a háttérben egyre nagyobb lett a felfordulás.

A leglátványosabb ütközetnek a szeptember 15-i jelenetek tűntek.

Igen, szeptemberre a helyzet tovább súlyosbodott: naponta már 8–10 ezer fő érkezett. Ezekben a hetekben érdekes mintázatot is megfigyeltünk. Mivel reggel 6-tól sokszor hajnali 2-ig kinn voltunk a határ mentén – főként a szegedi autópálya környékén, ahol egyre gyakoribbá váltak az áttörési kísérletek –, rájöttünk, hogy az érkezők között napszak szerint is volt különbség.

Vagyis?

Délelőtt általában jól szituált, normálisan öltözött emberek jöttek: kisgyermekes családok, akik illedelmesek voltak, köszöntek, és nem volt velük probléma. Szinte mindegyikük Angela Merkel nevét kiabálta, és azt hangsúlyozta, hogy Németországba tartanak. A rendőrök velük ritkán ütköztek nehézségekbe.

Dél körül kezdtek érkezni a szegényebb, idősebb, beteg emberek – gyakran afgán származásúak. Volt olyan idős, mozgásképtelen férfi, akit kerekesszékben toltak át a határon. 

Ekkorra a gyűjtőtábor is rendszeresen megtelt. Az ide érkezőket regisztrációra kellett volna szállítani, de sokan ezt elutasították, nem akartak buszra szállni. Tömegesen rárontottak a rendőrökre, félretolták a sorfalat. A rendőrök munkájára a mai napig tisztelettel gondolok vissza – embert próbáló helyzetben kellett helytállniuk, és még ezekben a feszült pillanatokban sem történt túlkapás.

Saját szemünkkel láttuk azt is, ahogy a migránsok kisgyermekeket tartottak maguk elé, így próbáltak előrébb jutni. Ugyanezt tették akkor is, amikor az autópályára próbáltak feljutni – előretolták a nőket és a gyerekeket. A röszkei csata napján a helyzet végképp eldurvult: volt, hogy gyerekeket dobtak át a magyar oldalra, akiket később kórházba kellett szállítani.

Hogyan emlékezik vissza a röszkei összecsapásra?

A röszkei csata előtt néhány nappal megérkezett a budapesti stáb is, köztük volt kollégám, Császár Attila. Szeptember elejétől egyre inkább lehetett sejteni, hogy előbb-utóbb valamilyen komolyabb akcióra kerül sor a migránsok részéről, akik napról napra gyűltek a szerb oldalon. Érezhetően nőtt a feszültség.

Olyan emberre volt szükség, aki képes akár másfél órán keresztül is folyamatosan, hitelesen tudósítani – Csaszi (ahogy a szakmában becézik) pedig a 2006-os budapesti zavargások során olyan terepi tapasztalatot szerzett, amivel csak nagyon kevesen rendelkeznek. Ekkor már szorosan együtt dolgoztunk, kölcsönösen segítve egymás munkáját.

Az összecsapás napján a fővárosi stábnak eredetileg vissza kellett volna indulnia Budapestre, de pont indulás előtt indultak meg a TEK egységei a röszkei határhoz. Mi azonnal a nyomukba eredtünk. Már néhány méter után nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívüli esemény készül – olyasmi, amire addig nem volt példa az újkori Magyarország történetében.

Mivel néztek szembe?

Mintegy 1000–1200 feldühödött migráns gyűlt össze a határ szerb oldalán. A rendőröknek és a TEK egységeinek velük kellett farkasszemet nézniük. 

 Sőt, valahonnan gumiabroncsokat is szereztek, amelyeket meggyújtottak – így a könnygáz mellett a sűrű füst is tovább rontotta a látási viszonyokat. Közben egyre gyakrabban bevetették a vízágyút is.

Mármint a hatóságok.

Igen.

Mi nagyjából 50 méterre, a magyar rendőrsorfal mögül forgattunk, de még így sem érezhettük magunkat teljes biztonságban.

Órákba telt, mire a helyzet valamelyest lecsillapodott, de aznap mindannyian éreztük: történelmi pillanat tanúi vagyunk – csak éppen nem egy emelvényről, hanem könnygázban, füstben, zajban, kőzápor közepette.

Mi történt a következő napokban?

Amikor másnap – szeptember 17-én vagy 18-án – visszatértünk a helyszínre a stábbal, olyan érzésünk volt, mintha egy utasszállító repülőgép motorját kikapcsolták volna. Hatalmas, szinte nyomasztó csend uralkodott mind a szerb, mind a magyar oldalon. 

A migránsok néhány nap alatt új útvonalat kerestek: sokan Horvátország felé kanyarodtak el, de akadtak olyanok is, akik Románia irányából próbáltak bejutni az országba.

Azok, akik már Magyarország területén tartózkodtak, igyekeztek továbbhaladni Nyugat-Európa felé, mivel akkor még a jogszabályok nem tették lehetővé a visszatoloncolásokat. A regisztrált személyeket a hatóságok nem tarthatták vissza, így ők továbbindulhattak Budapestre, majd onnan tovább a célországuk felé.

Nem sokkal később ismét megjelentek a szervezett, 20-30 fős, szinte kizárólag férfiakból álló csoportok, akik megkísérelték az áttörést. Válaszul a rendőrség megépítette a határ második kerítésvonalát, és megerősített járőrszolgálatot vezényelt a térségbe. Ennek köszönhetően a határátlépések száma drasztikusan visszaesett: naponta csupán 100–150 illegális bevándorlót fogtak el ezen a szakaszon – ami hatalmas különbség a korábbi 8–10 ezres napi csúcsokhoz képest.

Mik a mostani tapasztalatok?

Bár azóta a déli határszakaszon nem tapasztaltunk olyan mértékű nyomást, mint 2015 nyarán és őszén, a szervezett utaztatás továbbra is jelen van. Napi szinten még mindig 100–150 fő próbálkozik illegális belépéssel – csendesebben, rejtőzködve, de a jelenség nem szűnt meg teljesen.

Nyitókép: MTI Fotó: Sóki Tamás