Az árnyékhatalom, vagyis az NGO-k, a tudatipar és a tüntetésipar harca a szuverenitás ellen

„Első királyunk, Szent István a római pápától kért és kapott koronát, mert nem akart sem a német, sem a bizánci császár hűbérese lenni. Azóta többször, sokszor évszázadokra, külső – hol nyugati, hol keleti, hol déli – nagyhatalmak függésébe kerültünk. Legutoljára a nácik, majd a szovjetek igáztak le minket, lopták meg szabadságunkat, kezeltek minket másodrendű polgárokként a saját hazánkban.
Az új századba már független és szabad országként léptünk át, ami maga volt a csoda. Azóta szuverenitásunk megőrzése az egyik legfontosabb feladatunk. Mert függetlenségünket ma is veszélyeztetik azok a birodalmasító törekvések, amelyek a beolvasztásunkra törnek.

Sajnos, ahogy a múltban, úgy ma is találnak közöttünk kollaborálásra hajlandó erőket, akik meggyőződésből vagy haszonlesésből a függetlenségünk megrablására törő erők oldalára állnak.

Tevékenységük célja, hogy folyamatos elégedetlenség szításával gyengítsék meg szabadon választott kormányunkat, ássák alá az iránta táplált bizalmat. Erre szolgál a birodalmi központból irányított támadások igazolására és felnagyítására szolgáló témák, vádpontok folyamatos napirenden tartása. Ilyen a korrupció, ami értelemszerűen csak és kizárólag az Elbától keletre és főleg nálunk burjánzik, ahogy az ellátórendszerek hibái, gyengeségei is csak ránk jellemzők. Ezek az idegen központból jövő elvárások azt is elvárják kitartott, illetve ingyen lelkes (ne zárjuk ki, hogy ilyenek is lehetnek közöttük) kiszolgálóiktól, hogy külpolitikai kérdésekben nyíltan Brüsszel és Ukrajna mellett tegyék le a voksot, és menjenek szembe a magyar kormány következetes békepolitikájával.

Az elmúlt időszakban egyre világosabban kirajzolódik a liberális demokráciák új működési modellje. Ennek lényege a kormányzati struktúrák megkettőzése, vagyis a látható, mert nyilvános és nagyrészt választott, illetve kinevezett, tehát felelősséget viselő tisztségviselők mellé a progresszív elit egy, a félhomályban működő, nagyrészt láthatatlan, civilnek hazudott hálózatot hozott létre, ami a balos kormányzati célok ráerősítésével, elősegítésével, támogatásával, illetve társadalmi nyomásgyakorlással foglalkozik. Ezt a progresszív szervezeti hálót is az állam finanszírozza. Előnye, hogy a hálózatot működtetők és a benne dolgozók semmilyen felelősséget nem viselnek, és nem is elszámoltathatók. Vezetőik, irányítóik nem választhatók, így nem is visszahívhatók. Kinevezik, illetve leváltják őket.

Az NGO-k megtévesztésből nevezik magukat civil szervezeteknek, miközben nem alulról jövő kezdeményezések megvalósítására összeálló, öntevékeny, önálló és önfinanszírozó állampolgári szerveződések, hanem fentről lefelé, a kormányzati vagy globális szinten kijelölt feladatok, sok esetben szimplán lobbitevékenységek kiszervezése céljából gründolt és közpénzből finanszírozott ügynökségek.

Ennek a fedett szervezeti hálónak a finanszírozására pillanthattunk rá a USAID-nek az Elon Musk által feltárt pénzmozgásaiból. Ami persze csak a jéghegy csúcsa. De ugyanez folyik és nem is kicsiben az Európai Unióban is, ahol 2019 és 2023 között csak az Európai Bizottság 17 milliárd euró értékben kötött szerződést 37 ezer, számára kedves NGO-val. Ezeket az NGO-knak becézett szervezeteket egytől egyig az Euró­pai Unió valamelyik intézményének kezdeményezésére, az általuk előirányzott politikai feladatok megoldására, támogatására hívták életre. Ez egyértelműen kiderül abból, hogy a támogatott szervezetek közül 3600-nak a központja Brüsszelben van.

A 37 ezer szervezet működését az Euró­pai Bizottság, a USAID és a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítványok finanszírozza, sokakat különböző áttételeken keresztül, miközben például a Soroshoz köthető alapítványokat jelentős részben az előző kettő és a baráti nemzeti kormányok, „haladó” önkormányzatok pénzelik. Ami érthető, hiszen ezeknek a progresszív eliteknek az érdekében tevékenykednek, az ő céljaikat segítik, az ő hatalmuk fenntartását szolgálják.

Az NGO-kra bízott »civil« feladatok közé tartozik például a határvédelem szabotálása, a tagállamok migrációt gátló erőfeszítéseinek blokkolása. Sőt a migránsok képzése, irányítása, védelme is. De az is nekik lett kiszervezve, hogy vezessék és koordinálják a patrióta kormányok meggyengítésére irányuló akciókat.

Például a szintén civilnek hazudott tényfeltárókhoz eljuttatott Panama-iratok korrupciós ügyeinek célzott felhasználásával vagy a Pegasus lehallgatórendszer használóinak szelektív leleplezésével. Ez utóbbiakkal azt a látszatot keltették, mintha zöldmezős kutatómunka eredményeként jutottak volna hozzá az eredményeikhez. Egy szó, mint száz, ezeknek az NGO-knak az a feladatuk, hogy a progresszív ideoló­giai célokat, többek között az LMBTQ- és transzügyeket támogassák azért, hogy ezzel is elősegítsék a birodalmi erők térhódítását.

Közelebbről megnézve, ezek az ­NGO-k kivétel nélkül a globális érdekek mentén működnek, egytől egyig a progresszív, globalista elit céljaihoz, ügyeihez kapcsolódó témákat karolják fel.

Az ezekhez a szervezetekhez tartozó balliberális, progresszív elit pókhálószerűen szövi be és manipulálja az uniós országok társadalmait annak érdekében, hogy a haladók uralmát fenntartsa. Ezt szolgálják tudat- és tüntetésipari komplexumai, ezért akadályozzák polgáraik szólás- és sajtószabadságának érvényesülését.

Mindehhez hatalmas anyagi erő becsatornázására van szükség, amihez csúcsra járatják a közpénzszivattyúkat.

Nézzük az orosz–ukrán proxyháborút, amiből a transzatlanti elit konkrétan beazonosítható szereplői hatalmas anyagi hasznot húznak. Ezt a Trump elnök által Ukrajna torkán lenyomott, az ukrán természeti kincsek kiaknázására és hasznosítására vonatkozó szerződés megkötése óta nincs értelme vitatni. Eddig sem kellett volna, hiszen Ukrajna kivásárlása, lerablása évtizedek óta folyik. Ennek a háborúnak az átkeretezését végeztette és végzi el a katonai-ipari komplexum a szövetségeseivel, a tudat- és tüntetésipari komplexumokkal annak érdekében, hogy a háború igazi célját és brutális kegyetlenségét egyfajta jó üggyé nemesedett látványossággá változtassa. Ezért elég ukrán zászlókat lobogtatva vonulni az utcán, ukrán zászlóba öltözve beszélni hülyeségeket a parlamentekben, ahogy Von der Le­yen asszony havi rendszerességgel meg is teszi ezt. A véres és kegyetlen háborút ho­llywoodi dramaturgia szerint ártatlan áldozatok és gonosz tettesek összecsapásaként tálalják elénk. A folyamatosan haldokló, sőt már többször meg is halt, eldublőrösödött diktátor Putyinnal szemben a demokráciát védő, celeb Zelenszkijnek csápolnak. A transzatlanti világ nagyvárosaiban a tüntetésipari komplexum olyan embereket visz az utcákra az ukránok nemes ügye mellett tüntetni, akiknek fogalmuk sincs arról, hol van Ukrajna. A lényeg az, hogy mindenki, aki az orosz–ukrán háborúról megszólal, az imamalom-szerűen elismételje, hogy a háborúért Oroszország kegyetlen agressziója felel, amivel megsértette a nemzetközi jogot.

Ezért nincsenek nálunk könnyű helyzetben a külföldi támogatásokból működő hazai NGO-k és a velük szövetséges, szintén külső támogatású tudat­ipari egységek a háttérintézményektől a sajtómunkásokig (akik értelemszerűen nem propagandisták), a tényellenőröktől a tudományos intézmények aktivistáiig, amikor a brüsszeli narratívát akarják lenyomni a torkunkon a határainknál dúló háborúval kapcsolatban.

Nálunk ugyanis se Ukrajnát, se Oroszországot nem burkolja be az ismeretlenség köde. Szomszédos országok, amelyekkel közös ügyeink, közös történetünk, ezáltal közös tapasztalataink vannak. A központjaikban kidolgozott panelek ezért itthoni megbízottjaik minden igyekezete ellenére igencsak korlátozottan működnek mifelénk.

Az NGO-k az áldozatokból, az elégedetlenekből, a beözönlő migránsokból, illetve a mellettük, értük kiállókból toborozzák aktivistáikat, akiket aztán abba a tüntetésipari komplexumba tagolnak be, amivel világszerte napi akciókat szerveznek, hogy szabványosított koreográfiával, egyenáramosított üzeneteikkel operálva, mindenekelőtt a korrupció ellen harcolva, az általuk meghatározott célok érdekében gyakoroljanak nyomást a szuverenista kormányokra. Feladatuk mindenhol a törvényes rend aláásása vagy legalábbis elbizonytalanítása, a nemzetállami struktúrák lebontása, a társadalom alapjainak szétporlasztása. Ezt szolgálja a migránsok betelepítése, aminek érdekében követelik a határok átjárhatóságát, hogy az NGO-ikkal szorosan együttműködő embercsempész-hálózatok munkáját megkönnyítsék.

Mi mostanra raktuk össze a ­puzzle-t, és értettük meg ennek az egymást feltételező és segítő tudat- és tüntetésipari komplexumnak a működését. Felfogtuk, hogy ez annak a katonai-ipari komplexumnak a része, ami az igazán fontos döntéseket hozza. Működésük a hivatásos hadseregek mellett működő irreguláris egységekére hajaz. Ahogy a katonai műveletek szervezését, védelmét, logisztikáját és a hírszerzési tevékenységek nagy részét is külső vállalkozókhoz szervezték ki, ugyanúgy kiszervezték (vagy idegen szóval outsourcingolták) a közvélemény megdolgozását a médiákban, az akadémiai állásokban működő közvélemény-formálókhoz, a megmondókhoz és szakértőkhöz, valamint a többi, civilnek látszó aktivistához. Nekik kell a társadalmakat befolyásolni, a véleményeket a megfelelő irányba állítani. Csak annyiban különböznek a hivatásosokból álló hadseregektől, hogy nem viselnek egyenruhát, ezért a rangjelzé­seik rejtve maradnak. De ugyanúgy adófizetői pénzből, parancsalapon működnek. Lehet, hogy vannak közöttük olyanok is, akik hátsó szándékoktól mentesen szolgálnak. Közülük sokaknak talán fel sem tűnik, hogy egy irreguláris hadsereg katonái, akiket hadműveleti tervek alapján vetnek be, akárcsak egyenruhás társaikat.

A harc, ami a szemünk előtt folyik, a látható és a láthatatlan hatalom közötti küzdelem. Ebben az erőpróbában a láthatatlan hatalom egy jelentős része kívülről finanszírozott. Titkolja beszédhelyzetét. Ilyen az a progresszív vezetés alatt álló civil és szakértői struktúra, amely feladatának tekinti a látható, vagyis demokratikusan választott, ezért nyilvános és felelősségre vonható hatalom megdöntését.

A tét óriási. Nemcsak azért, mert a láthatatlan hatalmat gyakorlók helyzetbe hozása olyanok kezébe adja a döntési kompetenciákat, akiket külső erők irányítanak, akik nem önérdekűek, vagyis nem a magyar nemzet érdekeit tartják szem előtt, hanem azért is, mert ha a nyilvánosság számára láthatatlanok gyakorolják a hatalmat, akkor a döntéshozók nem beazonosíthatók, tehát nem vonhatók felelősségre.

Ennek a láthatatlan hatalomnak (Bourdieu: Distinction, 1979) az a természete, hogy akiken keresztül érvényesül, azok eltagadják, de legalábbis nem vállalják, hogy a döntési körön belül vannak, illetve hogy a hatalmat rajtuk keresztül gyakorolják azok, akiknek az érdekében cselekszenek, és akik ezért fizetik őket. A láthatatlan hatalom egyik válfaja a szimbolikus hatalom, ami azt tetteti, hogy a tevékenységének nincsenek anyagi céljai. Mozgatórugói kizárólag kulturális, tudományos, politikai, civil természetűek. Megmondó, elemző, tényfeltáró befolyásuk tehát soha nem gazdasági érdekű, miközben mindegyikük szimbolikus hatalma mindenkor közvetlenül gazdasági előnyökre váltható. Ebből következik, hogy a mai, a közösségi médiumok által uralt, pletykaalapú közéletben az igazi gazdagsági hatalomnál – lásd a száz leggazdagabb listáján szereplőket – fontosabb a szimbolikus hatalom, a celebség, az elismertség, vagyis a presztízs, ha a közvélemény befolyásolását tartjuk szem előtt.

A gazdasági életben megjelenők tevékenysége és munkája aránylag transzparens. Ennek ellenére vagy talán épp ezért a közéletre gyakorolt befolyásuk kisebb, mint például Majkának, NoÁrnak vagy Puzsérnak. Ez utóbbiak ugyanis szimbolikus hatalmuk birtokában jelölik ki a másik helyét a társadalomban, mégpedig anélkül, hogy ez rajtuk számonkérhető lenne. Teljesítményük hasznossága, illetve az általuk okozott kár nehezen mérhető, de eltagadni dőreség lenne. Jövedelmeik, luxusköltéseik, ha kiderülnek, nem esnek kifogás alá, mert ők a megmondók, ők a zsűri, akik megmérik, kinek mit lehet és mit nem.

A szimbolikus hatalomgyakorlók önfeledten lubickolnak elismertségükben és az ezzel járó státuszban, ami persze amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is illanhat, és nem fogják fel, hogy sztárstátuszukat mesterségesen állítják elő azok, akiknek ez a dolguk.

A lényeg tehát az, hogy a tudatipari komplexum alkalmazottai sztárokat, celebeket, tudósokat, vagyis hitelesnek látszó megmondókat építenek fel, a többieket pedig hiteltelenítik, tekintélyüket lerombolják, eredményeiket lefitymálják.”

Nyitókép: Földházi Árpád/ Mandiner

***