A dalolászás groteszksége inkább abban áll, hogy ez az egész nem paródia volt, hanem kampány – vagy legalábbis annak szánt performansz, az ellenzéki létjogosultságot megalapozó értelmes, a magyarság jobblétéhez hozzájáruló üzenet nélküli. (A kritikához csak annyit, hogy amikor legutóbb vonatoztam hosszú távon, épp Bécsbe mentem, s arra csodálkoztam rá nagyban, hogy milyen jó, hogy van már takarítószemélyzet a MÁV vonatain, aki összetakarít mindenki után. Az étkezőkocsi is működött.
Arra viszont nem csodálkoztam rá, hogy amúgy késett a vonat. Ahogy az ÖBB vonata is késett.)
De térjünk vissza ehhez a derék emberhez. Épp Plutarkhoszt olvasom. A görög krónikás imigyen kéri meg Alexandrosz bemutatása előtt a Kedves Olvasót, hogy ne vegyék tőle rossz néven, ha nem szól részletesen minden híres eseményről a makedón király életében: „Én ugyanis nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, hanem