Amennyire nem újak ezek a gondolatok – a közgazdaságtanban ilyen nincs is, sokkal inkább a megfelelő alkalmazás a művészet –, annyira létfontosságúak gazdaságunk jövője szempontjából. A beruházásvezérelt növekedés lényege, hogy a gazdaság motorját nem a rövid távú kereslet, hanem a hosszú távú kínálati oldal – azaz a termelőkapacitások, a technológiai fejlődés és humántőke-bővítés – hajtja. Mindez a gazdasági elméletek tükrében is jól ismert: a neoklasszikus növekedési modellek (például Solow-modell) évtizedek óta hangsúlyozzák, hogy a tartós növekedés forrása nem a fogyasztás, hanem a tőkeállomány bővülése és a technológiai haladás. A jelenkort azonban a gazdaságpolitikai gyakorlat izgatja: miként lehet megvalósítani az elméleti alapvetéseket, stratégiát építeni rájuk. Ezért merülnek fel olyan fogalmak, mint az innovációvezérelt vagy a bevonó beruházásvezérelt növekedés, esetleg az új kínálatoldali gazdaságpolitika.
Mindezzel szemben a fogyasztásvezérelt növekedés gyakran csak ciklikus felpattanásokat eredményez. Ha egy gazdaság túlzottan a belső keresletre épít, könnyen importfüggővé válik, ami külső egyensúlyi problémákhoz, inflációhoz vagy devizahiányhoz vezethet. Az adósságvezérelt növekedés pedig – ahogy azt a 2008-as pénzügyi válság is világosan megmutatta – buborékokat fúj, majd a kipukkadásukkal mély recessziókat okoz.
A beruházásvezérelt növekedés előnyei tehát világosak: javítja a termelékenységet, bővíti az exportkapacitást, erősíti a gazdasági önellátást, munkahelyeket teremt, és hosszú távon is fenntartható. Ám megvalósítása összetett feladat a beruházásokért zajló gazdasági világháborúban. Fontos, hogy legyen mit beruházni, és a gazdaság szereplői hajlandók is legyenek így tenni – ebben lényeges a külső környezet kiszámíthatósága és a tervezhetőség.