Lelassulni

Én, a született városi soha nem tudtam magamat elképzelni egy ilyen helyen. Nyárra kibírom, de unom. Kiskoromban is lecipeltek ugyanide a szüleim (mert ők vettek itt a hegyoldalban ötven éve egy romos présházat), és irigykedtem azokra, akik úttörőtáborba mehettek (oda engem nem engedtek), vagy legalább üdülőbe. Sőt, még a lakótelepiekre is irigykedtem. Beton volt a jelem az óvodában.

A koronavírus-járvány idején költöztünk ide egy baráti családdal, és ott fordultam ki megszállott városi öntudatomból. Régóta üzemeltetünk itt egy borászatot, vannak házaink, nagy birtokunk. A covidélet nekünk maga volt a teljes idill. A gyerekek közösen fedezték fel az összes tücsköt, zsurlót, kifogták a sneciket, amikből este lakomát készítettünk. 

Lógó orral vonultunk vissza Budapestre, amikor újra kinyitott az iskola. A férjem és a gyerekem azóta nyúzott, hogy éljünk itt, aztán tavaly beadtam a derekamat. Felhívtam a helyi iskolát, volt hely, úgyhogy bepakoltunk a kocsiba nyár elején és itt maradtunk.

Az is szempont volt, hogy nem tetszett a budapesti iskolai közeg. Furcsa viselkedésű gyerekeket láttam (volt olyan, aki az alapján állított fel kasztrendszert, hogy kit milyen kocsival hoznak a szülei), elkezdődött a „kinek milyen cipője és milyen mobilja van, ki milyen csetcsoportba lépett be” világ.  

De fontos, hogy nem menekültünk, csak jól jött a váltás. Egy kalandnak fogtam fel: huszonöt év házasság után jó a változatosság! Elsőre sokkolt az új élet. Nyugodtan lehetnék kamionsofőr is, annyit autózom az országban, de megfogott a hely szelleme. Belassultam. Azért az se volt kutya, hogy szeptemberben elvittem a gyereket az iskolába, aztán leúsztam az egy órámat a Balatonban, majd iskola után elmentünk supozni a gyerekkel. Vannak előnyei a balatoni életnek, na.

Lassan szoktam ezt a slow flow-t, de ma már azt hiszem, van valami egészséges és valóságos, egyben furcsa és megmagyarázhatatlan ebben a világban.

Kezdjük a világösszeomlással és a kiszolgáltatottsággal. Nálunk van víz (kútból), van fűtés (cserépkályha), van fa (vannak erdőink), terem itt mandula, paradicsom, tök, és van bor… Szóval ha bármi okból akadoznának a közszolgáltatások, akkor egész sokáig kihúznánk. Persze ha zombihadseregek jönnek, akkor mindegy. Látszik ebből, mi mindenre jutott időm gondolni.

Na de szerencsére nincs világ­vége, hanem szép, nyugodt világ van. Az elején féltem, hogy gyüttment leszek, hülye városi. Ezzel szemben mindenki kedves. Meghívtak a helyi borászok találkozójára (nem vagyok borász), összebarátkoztunk polgármesterekkel, helyi képviselőkkel, papokkal, orvosokkal, tanárokkal, vállalkozókkal, osztálytársak szüleivel. Mindenki elképesztően kedves. Jó dolog a nevén köszönteni a boltvezetőt, a rendőrt és a postást. Egyáltalán: jó dolog, hogy itt mindenki köszön.

Ami a legcsodálatosabb, az az iskola és a gyerekek. A gyerekem nem divatozik, de valamiért kikönyörgött egy fekete cipőt, arany G betűvel az oldalán (nem volt drága, csak annak néz ki), és aggódtam, hogy mi visszük be az érintetlenségbe a hülyeséget. Két hét után félve kérdeztem, hogy irigykednek-e rád az osztálytársak. Nem irigykedtek, észre se vették. Mindenki együtt játszik az udvaron, nyugodtak, kedvesek, segítőkészek, és olyan hangosan köszönnek, hogy zavarba jövök. „Itt még gyerekek a gyerekek”, mondta az egyik tanár, akinek örömködtem a paradicsomi állapotokon. Gyerekek a gyerekek, emberek az emberek, és nyuszik a nyuszik.

És mise a mise. Közösségi életet jelent. A papot ismered, a szomszédnak köszönsz, eljársz a közösségi alkalmakra, mert nemcsak bemész, kimész, hanem együtt gyakoroljuk a vallásunkat. A szüleim – Kopp Mária és Skrabski Árpád – kutatásai szerint a legtovább és legboldogabban a gyakorló vallásosok élnek, utánuk jönnek az ateisták, a leghamarabb pedig a „maguk módján vallásosok” hunynak el. Ugyanis a közösségeink és az életcélunk a boldogságunk és egészségünk forrása.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: Shutterstock