Texas Budapesten – így zúznak a déli trendgyilkosok (VIDEÓ)

Az 1981-ben, a Texas állambeli Arlingtonban alapított groove metal bandából mára pont azok hiányoznak, akik életet adtak neki. Mert a metal-történet egyik legtragikusabb esete volt az a 2004-es lövöldözés, melynek az Abbott testvérek egyike, Dimebag Darrell gitáros, koncerten esett áldozatul. Vinnie Paul pedig 2018-ban követte őt. Annyit azért még érdemes hozzátenni, hogy bár először az Abbott testvérek adtak életet a zenekarnak, az első 3 album után a kutya sem emlékezne a csapatra, ugyanis a tökéletes recepthez Phil Anselmo énekesre is szükség volt, aki 1986-ban új életet lehelt a Pantera nevű vadállatba, ezzel meghatározva a zenekar sorsát és további irányát.

A Panteráé tehát érezhetően nem egy makulátlan sztori, de kiválóan példázza a szex, drogok, rock & roll életérzést, emellett pedig azt a tehetségből fakadó sikertörténetet, ami keveseknek adatik meg, de végül, mint annyiszor, itt is tragédia járt a nyomában. Az első komolyabb sikert jelentő Cowboys from Hell (1990) után a Vulgar Display of Power (1992) és a Far Beyond Driven (1994) két, a korszakot meghatározó lemez, a Trendkill pedig szerintem egyiknek sem ér a nyomába. És milyen érdekes, hogy bár a 2022-ben újraéledt banda 2000-ben jelentkezett utoljára albummal, még ennyi idő után is közel teltházas koncertre képes.

Előzenekarok: Child Bite és Power Trip

A 2005 óta létező Child Bite-ról a Trópusi vihar híres aranyköpése jutott eszembe: sose nyomjá’ full kretént. Mert miközben már az énekes Shawn Knight is túltolta nálam, a gitáros Jeremy Waun annyira debilbe megy át a színpadi grimaszolással, hadonászással, nyelvnyújtogatással, hogy egyszerűen en bloc nem tudtam komolyan venni a modern Rollins Band-punk-core egyveleget. A 2008-as születésű Power Trip thrash zenéjét már sokkal jobbnak éreztem, és bár csak miattuk nem mennék koncertre, bemelegítésként rendben volt a blokkjuk, egy thrash koncerten pedig jó kis zúzásért felelnének. Így sem lehetett rájuk panasz, a húzós riffek alaposan a pogózók alá gyújtottak.

Színpadon a harcias párduc, a Pantera!

Némi videós montázzsal és nem kevés nosztalgiával, nagyjából pontosan lépett színpadra a texasi zenekar, hogy a magasba lőtt lángcsóvákkal és jól ismert szerzeményekkel őrjítse meg a vegyes korosztályt jelentő közönséget. Mert bizony bőven akadtak tinik, miközben a többség a 40-es, 50-es korosztályból érkezett, sőt nemcsak a fél Mandiner-szerkesztőség volt jelen, de Phil Anselmo pózolására a pólók alapján még a pózer-ellenes Manowar rajongói is kíváncsiak voltak.

Sőt, később a This Love, a Walk, vagy éppen a Cowboys From Hell ismerős, ütős riffjei is felcsendültek. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit sem köszönt vissza tinédzserkorom vége és 1998, a dedikálással, ahol Phil megragadta a vállam, amikor a közös fotó kedvéért a zenekar elé guggoltam, majd a pólómra utalva felkiáltott, hogy Bathory. Ettől függetlenül, bármennyire is jó volt hallani a régi dalokat; bármennyire is jól szóltak a riffek; bármennyire is látványos volt a pirotechnika – Darrellt nehéz pótolni, ahogy a régi energiát és úttörő tehetséget is, Anselmo pedig sokszor eléggé megúszósan erőlködött a mindössze 80 perc alatt.

Egyszer minden jó véget ér

Félreértés ne essék, ma sem rossz zenekar a Pantera, de régi önmagának igazából csak árnyéka. Phil időnként durva hangokat ad ki magából, legtöbbször viszont inkább alibizik. Persze nélküle mit sem érne az egész show, hiszen Darrell és Paul hiányában karizmatikus személyisége és megjelenése szerintem az egyedüli indok arra, hogy annyian eljöttek február harmadikán a Papp László Arénába. Na, jó, a klasszikus szerzemények eljátszása a másik. Kár, hogy ha nem is minden, de a Pantera régen azért tényleg jobb volt.