Nagyon súlyos a helyzet – a Szovjetunió megszűnése óta nem volt ilyen óriási bajban a magyar sajtó

Amerika elzárta a pénzcsapokat, veszélyben a független média!

Utoljára akkor volt a független sajtó idehaza hasonlóan nagy veszélyben, amikor megszűnt a Szovjetunió.

ami a konzervatív politikával (legyen az kormányon vagy ellenzékben) való szembeszegülést jelentette; a nemzeti érdekek helyett a washingtoni, brüsszeli vagy egyéb érdekeket. (Így megy ez: Gyurcsánytól tudjuk, hogy sok helyről vándorolt hozzájuk a pénz, de hogy honnan, azt jobb ha nem feszegetjük.)

És vajon erény-e a függetlenség? Létezik-e olyan? Minden orgánum mögött áll egy tulajdonos, vannak hirdetők, az olvasótábornak meg elvárásai. Súlyos függést jelent a valóság, az igazság és az ember saját világképe is. Nem a függők csapnak össze a függetlenekkel, hanem értékrendek egymással.

A sokat kárhoztatott királyi tévé végső soron az állampolgároktól függ, és azt történetesen lehet tudni – mert négyévente egy reprezentatív mintán megvizsgálják –, hogy a többségnek mik a preferenciái. És bár a kisebbség is eltartja a közszolgálatot, az állítólagosan a piacról élő ellenzéki médiába belefizet a kormánypárti szavazó is. Az RTL Klubon futó fogkrémhirdetés költségeit beépítik az adott termék árába, és kifizettetik minden fogyasztóval.

A sajtóban jó esetben egyébként nem hatalomhoz dörgölőzésről, illetve kérlelhetetlen kritikus ellenzékiségről van szó, hanem világképekről. (Én pl. 1998 óta írok rendszeresen politikai publicisztikát, gyakorlatilag változatlan értékrenddel, attól függően kormánypárti vagy ellenzéki orgánumba, hogy a regnáló kabinet világképe rokon-e az enyémmel.) A kormánypárti újságírók jó része nemzeti, konzervatív, keresztény érzületű, ezért ilyen tematikájú és tulajdonosi hátterű sajtóba ír, és mivel ez jelenleg sok átfedést mutat a kormány hozzáállásával, hát kormánypárti is egyben.

Nem ismeretlen ez mifelénk. Krasznahorkaik, Kertész Ákosok rúgnak bele minden fórumon (ami nekik, érdekes módon, bőven áll rendelkezésre) abba a nemzetbe és országba, amelyik témát adott nekik, anyanyelvet (írói munkaeszközt), támogatásokat, díjakat.

s mivel így szocializálódtak, azt gondolják, más is így ír újságot. Hogy aztán pénzért szolgálják ki idegen hatalmak és pénzügyi körök érdekeit vagy meggyőződésből, az már az ő ügyük. Mindenesetre érdekes kísérlet volna, ha a balos pénzosztók teljesen elvonnák az apanázst, vajon ingyen, lelkesedésből, szamizdatban is folytatnák-e.

Szerintem sem a sajtónak, sem a humornak, sem az oktatásnak, sem a „lázadásnak” nem kormánypártinak vagy ellenzékinek kell lennie. Sokan azt hiszik – Pankotai Lilitől Bödőcs Tiborig –, hogy a lázadás eleve csak a kormányzati hatalommal való szembeszegülés lehet. Pedig legalább ennyire – ha nem jobban – lázadó az, aki mondjuk egy egyetemi karon (tudnék sorolni magyar példákat)

Aki a mainstream közbeszéddel, a mindig a hiten-nemzeten-hűségen gúnyolódó kabaréval szakítani mer, sokkal lázadóbb a megannyi egyforma stand up-osnál, akik – az érthetetlenül kötelező trágárság és emésztéssel kapcsolatos poénok mellett – azt tartják viccesnek, ha a kormányba rúghatnak. És mondhatjuk, hogy az ellenzéken nem lehet élcelődni, de ez egyrészt nem igaz – aki ismeri Kunhalmi Ágnest, látta már Arató Gergelyt és hallotta már Gyurcsányt, tudja, miről beszélek –, másrészt a Heti Hetes anno egy pillanat alatt feladta a durva kormánykritikáját, amint a szocik győztek.

Az influenszerek, művészek esetében is szinte kötelező a független baloldaliság, amibe nem zavar bele az amerikai nagykövetségi vizit, de a guruló dollárok elapadása esetleg kikezdheti.

A zöldpárti német barátunk, Daniel Freund – nomen est omen – azon siránkozik, hogy elapadhat az a többmillió dollárnyi forrás, amit eddig magyarországi jogállamisági, korrupcióellenes, demokráciapárti támogatásokra szántak, és ezt az EU-nak kéne kipótolnia.

És aztán csodálkoznak, ha – amiként a wyomingi, nebraskai, pennsylvaniai vagy arkansasi választók tették ezt a pénzüket jogállamiságba rejtett globalista propagandára herdáló Demokrata Párttal – elzavarják a hatalom közeléből Rómában, Bécsben, Hágában és Berlinben azokat, akik a normalitás és népakarat helyett abszurd és életidegen marhaságokra szórják a nemzeti vagyont.

Idehaza is belebonyolódnak a dolog értelmezésébe. Mint a Telex idézi, „a magyar független médiát is érinti Trump említett lépése. A »helyi és országos független közéleti médiumok megerősítése és fenntarthatóságának javítására« 22 pályázó nyert az amerikai nagykövetség döntése nyomán, négyen pedig »médiaismereti és -edukációs valamint újságíróképző programok megvalósítására« kaptak forrást”. A függetlenség eme bizonysága mellett állnak elő a tromffal, hogy bezzeg a szuverenitásvédelmi hivatal idén bő 6 milliárd forintnyi közpénzből finanszírozza működését.

A magyar választások eredményeként hatalomra kerülő kormány (és a magyar érdekek) ellen politizáló idegen erők megfékezése nemzetbiztonsági ügy, és erre költségvetési forrást kell szánni. Ugyan miért támogatná egy külföldi kormány egy másik állam sajtóját merő szívjóságból? Aki ezt elhiszi, nem felnőtt ember, ha meg el akarja hitetni, az olvasóit nem nézi annak.

Az amerikai elnök már közölte azt az eretnekséget, hogy csak két nem létezik. Európában egyre erősebbek a szuverenista pártok. Ahogy a legyőzhetetlennek hitt Szovjetunió is összeomlott, és egyszer csak megint úgy lehetett beszélni nyíltan is, mint odahaza titokban, hátha megint a normális lesz a normális és a deviáns a deviáns. A barát a barát, az ellenség az ellenség, a jó a jó, a rossz a rossz. Amikor már a nyelvrendőrség elhitte, hogy az orwelli újbeszél végképp kiszorította a helyes mondatszerkesztést, és lecserélte az értelmes szavakat humbugra, akkor hirtelen Amerika és Európa visszatalál arra az útra, ahonnan néhány éve (évtizede) eltérítették.

Mert ingyen, meggyőződésből ki a fene írna olyan hülyeségeket, hogy a terhes férfiak is szülhetnek és hogy Joe Biden vagy Kamala Harris derék, okos emberek?

(Nyitókép: MTI/Soós Lajos)

***