Kedves feministák – mutatjuk, min lehetne fennakadni!

Talán kicsit érveléstechnikai tesztként is került most elő Novák Elődék pontosan egyéves szlogenje, amely szerint „a nők legnagyobb dicsősége az anyaság”: többedik nekifutásra vajon sikerül-e érdemben kezdeni vele valamit, adott esetben az úgynevezett „konstruktív kritika” műfajában – különösen, ha egyébként 

(Ami persze eleve tévedés; aki nem hiszi, vesse össze az elmúlt évekhez képest tényleg durva visszaesésnek ható 2024-es termékenységi arányszámot – 1,38 – a 2003 és 2011 közötti évek bármelyikének 1,23–1,35 közötti rátájával.)

Kunhalmi Ágnes például nem teljesít túl jól, amikor úgy érvel, a „régimódi” jobboldali-keresztény szemlélet egyenesen ellene hat annak, hogy több gyerek szülessen – tényleg jó lenne ezt egyszer már adatokkal is alátámasztani, mert arról viszont léteznek tanulmányok, hogy a republikánus államok termékenységi rátája meghaladja a demokrata államokét, ahogy az is tény, hogy

Az egyre kisebb arányban keresztény svédeknél például egy kutatás szerint az együtt élő párok („a korábbi évekbeli gazdasági konjunktúra és a szilárd családpolitikák ellenére”) egyre kevésbé törekednek arra, hogy az elköteleződés magasabb szintjére emeljék a kapcsolatukat, értve ez alatt a házasságot és a gyerekvállalást egyaránt; egy finn tanulmány pedig újfent azt a tételt igazolta, hogy a hívők termékenységi rátája meghaladja a vallástalanokét.

– ez azonban nem azt jelenti, hogy egyetlen gigantikus safe space-szé kellene alakítani az országot (ezzel az erővel babakocsit se szabadna kitolni az utcára). Aki úgy sóhajt fel, hogy „mi lenne, ha senki nem próbálna rendelkezni a nők méhe felett”, nyitott kapukat dönget – a szakirodalom nem tud arról, hogy egy mégoly ügyetlen plakát látványától, illetve egy fizetett hirdetéstől bárki is gyermeket fogant volna.

Persze, a sikeresen fölnevelt, ép lelkű, megfelelő értékrendű és a helyüket az életben megtaláló gyerekeiért mindenki joggal veregetheti meg a saját vállát, van abban nem kis meló és érdem – de ugye, hogy a meddőséggel küzdő és a nőiségében épp ezért kudarcot megélő húgunknak ettől még véletlenül se vágnánk az arcába, hogy „a nők legnagyobb dicsősége az anyaság”.

Nem lenne haszontalan, ha minden idilli családban felnőtt házas szülőnek lennének a baráti körében egyedülállók és gyerektelen házasok (és fordítva); máris árnyaltabbá válnak bizonyos előítéletek. Amikor az egyik barátnőnk sorozatosan vetéléseken, horribile dictu késői vetélésen megy keresztül, egy másik pedig negyvenévesen is sziszifuszi terápiákkal próbálja feldolgozni a gyerekkorán végighúzódó bántalmazásokat, hogy végre képes legyen biztonságosan kötődni és egy mindig is vágyott normális családban élni, akkor azért a saját jobb sorsunkba belegondolván inkább letérdelve hálát adunk, mint hogy önnön dicsfényünkben sütkéreznénk. Ha már kampány,

frappáns fotókkal cáfolva akár már azt a tévképzetet is, hogy családalapításon kizárólag atombiztos megtakarítási portfólió felépítése és az „Év Lakóháza” cím elérése után szabad elkezdeni gondolkodni, különben örökre boldogtalan lesz a gyermek.

Már csak azért is lenne szerencsésebb errefelé elmozdulni, mert volna itt egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott tényező, amely pedig még inkább megkérdőjelezhetővé teszi Novák Elődék szlogenjét – kedves feministák és gyermekjogvédők: az alábbiakon lehetne csak igazán fennakadni.

Épp mostanában vetítenek egy új magyar dokumentumfilmet, amelynek hősnője nem talált párt, de 35-36 évesen elhatározta, hogy márpedig fél éven belül mindenképp gyereke lesz. És valóban, úgynevezett „co-parenting modellben” megoldotta a dolgot:

(aki a saját „férjének” háta mögött ment bele a „projektbe”, csak utólag szembesítve őt a tényekkel). Az anyuka emiatt ma már némileg csalódott is, a film készítői azonban „inspiráló és bátorító” példának szánják történetét a hasonló cipőben járó egyedülálló nők számára. De ott vannak az anonim spermadonorral anyává váló (egyedülálló vagy leszbikus) nők is, és azok, akiknek több évtizednyi fogamzásgátlás után, negyven fölött nem jön össze a baba, ezért külföldön vásárolnak és ültettetnek be egy idegen petesejtet, csak hogy valamiképpen mégis anyák lehessenek.

– hiszen kifejezetten az anyává válást helyezi mindenek fölé és minősíti dicsőségnek, függetlenül a körülményektől és a következményektől. Dicső tett volna választani a spermakatalógusból egy ismeretlen skandináv férfit, kifizetni egy vagyont a kezelésekért, aztán pedig egyedülálló anyaként esetleg rátelepedni az apa nélkül felnövő gyerekre? Hiszen definíció szerint az is „anyaság”. Alacsonyabbra „rangsorolható”-e vajon az a nő, aki gyermektelen bár, de a világ egyik legtürelmesebb és legkreatívabb pedagógusaként, szomszédjaként vagy tanodai önkénteseként igyekszik nyomokban pótolni, amit odahaza egy-egy munka-, telefon-, illetve szerfüggő, vagy épp hátrányos helyzetű szülőnek nem sikerül megadnia?

mielőtt akár csak egyetlen életközépi válságban szenvedő és élete értelmét kereső egyedülálló nő is donorspermáért vagy random „társszülőért” indulna. Vagy esetleg egy fiatal azt hinné, hogy az anyaság elsősorban az ő megdicsőüléséről szól. Az Egyesült Királyságban tíz év alatt 1400-ról 4800-ra nőtt a donorsperma segítségével gyereket szülő egyedülálló nők száma; a virágzó cseh piacon a beszédes nevű „Reprofit” klinika a magyar pácienseknek külön hirdeti a „social freezing” szolgáltatást, amelynek segítségével úgymond elhalasztható a családalapítás.

2023-ban viszont már 50 százalékban egyedülálló nők (átlagosan 38 évesen), 35 százalékban pedig azonos nemű párok. Nem ez az általános módja az anyává válásnak, persze – a tendenciák azonban meglehetősen egyértelműek.

Így hát amikor egy elköteleződésre eleve nehezebben hajló generáció már abba nő bele, hogy a technológia megoldja, amihez mi kevesek vagyunk, ha pedig valami hiányzik az életemből, azt a magam igényei szerint megrendelhetem Én Magamnak a neten, bizonyos, hogy jobboldali politikusok részéről szlogenszinten sem ártana a fokozott körültekintés.

***

(Nyitókép: Lakatos Péter / MTI)