Latinovits és Széchenyi gyenge kezdő volt, fénylőbb tehetség jár közöttünk – megjött Kornis és Magyar Péter!

Lélegzetüket visszafojtva / nézik a szép szál jegenyék
Erzsi nénit, amint a porba / rajzolja Rákosi nevét.
Elsodorhatja szél és zápor / Erzsi néni ujja nyomát,
de a délceg jegenyetábor / azt a nevet zúgja tovább!

(Képes Géza: Erzsi néni (részlet), 1952)

Ha az ördög, ördögök hada neadjisten elteszi őt láb alól, akkor is fényes csillag marad az elszürkült és Magyar Péter megjelenéséig eltehetetlenült ország-világ felett.

(Kornis Mihály: Magyar Napló 2025. január 17. (részlet), 2025)

Bevallom, először magam is hasonlóan láttam a helyzetet, mint Konok Péter:

– a Rákosi-korszakkal kapcsolatos tételhez tanultatott meg velünk történelemtanárunk memoriterként és egyben szemléltetés-, valamint örök elrettentésképpen egy rém kínos ajnározó versikét, az ugrott be legott a Facebook-posztot olvasván.

Aztán persze leesett, hogy mi van, ha Kornis Mihály valójában hihetetlenül nagy kópé.

Ha a József Attila-díjas író, drámaíró, rendező és tanár, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Irodalmi Osztályának tagja, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egykori tanára egészen páratlan paródiát szállított le nekünk: hisz oly tökéletesen hozza a mélytiszás személyi kultuszt, hogy szinte azt hinnénk, komolyan gondolja.

„Nem láttam jobb beszédtechnikájú színészt a magyar színpadokon, mióta egyáltalán meg tudom különböztetni a magyar színészt az utcai járókelőtől” – áradozik Kornis, ami csakis maró gúny lehet, különben nem lennénk Nagy Ervin helyében, aki ezek szerint minden egyes ajakmozgásával csak a színvonalat rontja a tiszás rendezvényeken.

Gyötrődött tehát szegény Kornis hosszú évtizedeken át Latinovitsot és Sinkovitsot, Bessenyeit és Raksányit vagy épp Kaszás Attilát hallgatván, de végre kiböjtölte:

Szerzőnk azonban kellően mértéktartó, így egyelőre nem tolja túl ezt az iróniát azzal, hogy a Kútvölgyi Csalogány a magyar zenei életbe is páratlan muzikalitást visz a dallamformálásával – de azért ha Rost Andrea lennék, mostantól inkább nem olvasnék Kornist, nehogy legközelebb ilyesfélébe szaladjak bele.

A köztévében mindenesetre lehetne annyi humorérzék, és továbbvihetné a gondolatot, felkérvén a TISZA-vezért egy Vers mindenkinek-évad leforgatására – 

Akkor végre az SZDSZ nagy öregjei, illetve Jordán Tamás és Koltai Róbert is mind-mind örömmel kuporodhatnának esténként a tévé elé, révedő tekintettel fogadván be a Csodaszínész szavalatát.

De nézzük tovább. „Az első szó mindenkinek vele kapcsolatban az kéne, hogy legyen, hogy ilyen tehetséges politikust nem látott ez az ország 200 éve” – írja Kornis, szintén nagyon cselesen. Hisz hajszálpontosan úgy van belőve az időintervallum, hogy Deák Ferenc vagy Kossuth Lajos mellett a legelőször 1825 októberében felszólaló Széchenyi István is beletartozzék –

Ugyanakkor kérdés, miért pont „200 éve”. Előtte, 201-250 éve ki volt még nála is tehetségesebb? Tán a kalapos király, aki a Szent Koronát átszállíttatta Bécsbe, és aki uralkodása alatt egyszer sem hívta össze az országgyűlést, hanem rendeletekkel kormányzott?

Nyilvánvalónak tűnik, hogy Kornis Mihály csupán ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, felmérvén, vajon hány olvasó veszi észre ezt az anomáliát. Amelyik tiszás lelkesen helyesel, mondván, a szöveg „tűpontos”, vajon meg tudja mondani, hogy miért csak az utóbbi 200 év legtehetségesebb magyar politikusának tekinthető a TISZA-vezér? Miért nem 300 vagy 500? Vagy esetleg Magyarország ezeréves történetének legtehetségesebbikje?

Különösen, mivel ezen a ponton akár fel is merülhet: miért van a Kornist is tagjai között tudó Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia még mindig Széchenyiről elnevezve, nem pedig a Széchenyit felülmúló tehetségről, a színművészet és a retorika koronázatlan királyáról – de ezzel szerencsére nincs nagy baj, hiszen az anyaintézmény neve már most is Magyar Tudományos Akadémia.

És végül ott vannak az írásműben azok a fenséges szuperlatívuszok: „én ilyen tehetséget nem láttam, mióta élek”, „azt teszi, amit igaznak érez és gondol”, „Magyar Péter egy olyan csoda, amit őszintén szólva nem néztem ki ebből a világból itt”, „fényes csillag (…) ország-világ felett”. Ha belátjuk, hogy a tehetség nem egy Partizán-interjúban vagy Rangos Katalin asztalánál terem az emberben, hanem ab ovo benne rejlik; ha elfogadjuk, hogy egyetlen félfogú, krumplival megvett nyomorultból sem lesz Manfred Weber brüsszeli ölelésétől fénylő csillag, akkor

olyan csodát, amilyet a művelt pesti liberális buboréklakó még álmában sem látott, és olyan fénylő csillagot, amely mindörökre beragyogja a szürke és eltehetetlenült világot. Nem mintha új információ lenne, hogy mekkora értékek, micsoda tálentumok és milyen ragyogó lámpások bújnak meg egy akár bő hárommilliós konzervatív/keresztény/jobboldali táborban, de azért sosem árt, ha egy Kornis Mihály is elámul ezen, exdékás tiszások buzgó egyetértése közepette.

A szerző ráadásul minden félreértést elkerülendő leszögezi: „egy ember tehetségének nincs köze politikai számítgatásokhoz”. Azaz valóban,

hanem ugyanezen kivételes politikai tehetségével húzta be az ikszeket 2010-ben, 2014-ben, 2018-ban és 2022-ben is. Amikor 2021 novemberében elhagyta száját az a mondat, hogy „soha ilyen jó nem volt fiatalnak lenni Magyarországon”, pontosan ugyanannyira volt született zseni, mint amikor 2025 elején arról posztolgat, hogy történelmi jelentőségű azon tiszakécskei időközi önkormányzati választás eredménye, amely választáson pártja annak totális jelentéktelensége miatt inkább el sem indult.

Mi ugyan ennél valamivel visszafogottabban értékelnénk a helyzetet, de ha Kornis sugallja, akkor talán higgyünk neki bátran.

Minden jóhiszeműségünk ellenére azonban a szerző természetesen véresen komolyan gondolja Magyar Péterről írt ódáját; ennek megállapításához bőven elég lejjebb görgetnünk az oldalán, szépen visszakövetve, hogy

– az utolsó előtti állomás az volt, amikor az író gond nélkül megosztotta a tiszás politikus Wass Albert-idézetét; ez kulminálódott másnap a szenvedélyes endorsementben.

Jó egészséget kívánva őszinte kíváncsisággal várjuk a folytatást.

***