Ha valami tanulsága van a múlt csütörtöki ügynek, az talán ez: biztonságunk, gyermekeink biztonsága nem természetes, hanem kivételes dolog. Kincs, amit semmi és senki kevéért nem tehetünk kockára.
Január huszonkettedikének reggele sok-sok magyar szülő idegeit próbára tette: több száz iskolát kellett evakuálni bombariadó miatt. Az is kiderült, hogy több térségbeli államban is zajlottak hasonló akciók.
Persze a politikum azonnal reagált – a kormány, amely a felelősséget viseli a gyermekek életéért, és az ellenzék különféle ágai-bogai is, amelyeknek, úgy látszik, eleddig nem sikerült megegyezniük abban, hogy azért mondjon le a kabinet, mert a titkosszolgálat nem tudott előre egy ilyen országos biztonsági fenyegetésről, vagy azért, mert túlreagált egy diákcsínyt.
A nyilvánosság második-harmadik vonalában, a közösségi pletykagödörben pedig megindult az erjedés,
a vélt érdekekre vonatkozó bennfenteskedő spekulációtól a kárörvendésen át az aggodalmak fölényes kikacagásáig. A legérthetőbb még ezek közül – és talán az egyetlen aspektus, amely ténylegesen szót érdemel – az iskolák kiürítésének esetenkénti szakszerűtlensége. Az egy szál pólóban az épület előtt fagyoskodó diákok, az iskolában maradt holmi, a tűzszerészek munkájába bevont tanárok és a szülők tájékoztatásának akadozása mind-mind jogos kritika tárgya lenne. Már abban az esetben, ha nem abból indulna ki, hogy lám, nem történt semmi, miért nem vehette fel még a dzsekijét-táskáját a gyerek, és hagyhatta el normálisan az iskolát. Messzire vezetne ennek a furcsa kettősségnek a pszichológiai elemzése – hiszen ha öt perccel korábban még a gyerek életéért rettegtünk, akkor hirtelen miért is olyan fontos, hogy fázik-e, amíg a polgármesteri hivatalba kíséri őket az osztályfőnök? –, egyetlen szempontot azért érdemes megfontolni.
Méghozzá azt, hogy valóban örülnénk-e, ha élesben begyakorolt rutinja lenne annak, hogyan kell bombafenyegetésnél kiüríteni az iskolát, esetleg lehasalni a repeszek elől vagy éppen kimászni a romok alól.
Azt sem gondolom, hogy a fenyegető levél tartalma érdekes lenne. Persze, ott volt benne minden elem, amihez a kontinens e biztonságosabb felén nem vagyunk hozzászokva: vallási szövegbe csomagolt barbár gyűlölködés, amelynek szerzője arra sem méltatja kiszemelt áldozatát, hogy egy középiskolai felvételi dolgozat szintjét megütő levélben fogalmazza meg otromba üzenetét.
Hiszen eggyel nyugatabbra – ahol betonkordonnal kell védeni a kereszttelenített karácsonyi vásárokat, és itt-ott rejtőzködniük kell a zsidó polgároknak, az illegális importhorda pedig felvonulásokon szurkolhat kedvenc közel-keleti terrorcsapatának – naponta dörgölnek a többség képébe ehhez hasonló hadüzeneteket.
És ott nemcsak üzengetnek, hanem ölnek is.
Szinte minden támadásnak vannak gyermek áldozatai; tucatnyi tinédzsert temettek el 2017-ben a manchesteri iszlamista vérengzés után, Southportban tavaly kislányokat késelt meg egy ruandai származású gyilkos, a magdeburgi karácsonyi vásárban egy kilencéves fiúval végzett a szaúdi terrorista, múlt héten Aschaffenburgban egy afgán elkövető egy kisgyereket és egy férfit késelt halálra.
Ha valami tanulsága van a múlt csütörtöki ügynek, az talán ez: biztonságunk,
gyermekeink biztonsága nem természetes, hanem kivételes dolog.
Kincs, amit nem tehetünk kockára sem a bevándorláspárti hamis humanisták, sem az elméleti közgazdászok kedvéért. Láthatjuk, hogy amely országok elindultak ezen a lejtőn, azokat még a tökeit megtaláló német CDU vagy éppen Donald Trump sem biztos hogy képes lesz megállítani. S bírálhatjuk olykor alappal a mi kormányzatunkat, de az, hogy – a fentiekkel szemben – a mi legnagyobb bajunk a gyerek bent hagyott kabátja az iskolai szekrényben, a vasfüggöny mellett elsősorban annak köszönhető, hogy
az illegálisan bevándorlók és támogatóik körében nincsen túl jó hírünk.
Mondhatni, számukra mi vagyunk a no-go zóna. S ez maradjon is így.
Magyar Péter azzal hencegett 2024 márciusában, hogy másnap estére ki tud állítani 106 jelöltet, majd folyamatos halasztgatásokkal ez másfél évnél is hosszabb idő lett. Nézzük a tiszás jelölt-jelöltállítás menetét Magyar Péter hencegésétől döcögésig!
Az áldozatok havi rokkantsági járadékát is elvette.
Éric Zemmour francia szélsőjobboldali politikus a magyar miniszterelnököt támadó liberális politikust osztotta ki egy vita során.
A Kumma nevű plüss olyan témákban kezdeményezett beszélgetést a gyerekekkel, amelyek veszélyt is jelenthettek volna rájuk.
Egészen felháborító tartalom.
Rácz András bejegyzése alatt kisebb kommentháború alakult ki, melyben Lattmann Tamás jogász egyszerűen csak „kiebrudált NER-nyaloncként” hivatkozott a Tisza Párt vezérére, Magyar Péterre.
Miközben a lövészárkokban még zajlik a harc, a kulisszák mögött már Zelenszkij utódlásáról tárgyalnak.
