Ha valami tanulsága van a múlt csütörtöki ügynek, az talán ez: biztonságunk, gyermekeink biztonsága nem természetes, hanem kivételes dolog. Kincs, amit semmi és senki kevéért nem tehetünk kockára.
Január huszonkettedikének reggele sok-sok magyar szülő idegeit próbára tette: több száz iskolát kellett evakuálni bombariadó miatt. Az is kiderült, hogy több térségbeli államban is zajlottak hasonló akciók.
Persze a politikum azonnal reagált – a kormány, amely a felelősséget viseli a gyermekek életéért, és az ellenzék különféle ágai-bogai is, amelyeknek, úgy látszik, eleddig nem sikerült megegyezniük abban, hogy azért mondjon le a kabinet, mert a titkosszolgálat nem tudott előre egy ilyen országos biztonsági fenyegetésről, vagy azért, mert túlreagált egy diákcsínyt.
A nyilvánosság második-harmadik vonalában, a közösségi pletykagödörben pedig megindult az erjedés,
a vélt érdekekre vonatkozó bennfenteskedő spekulációtól a kárörvendésen át az aggodalmak fölényes kikacagásáig. A legérthetőbb még ezek közül – és talán az egyetlen aspektus, amely ténylegesen szót érdemel – az iskolák kiürítésének esetenkénti szakszerűtlensége. Az egy szál pólóban az épület előtt fagyoskodó diákok, az iskolában maradt holmi, a tűzszerészek munkájába bevont tanárok és a szülők tájékoztatásának akadozása mind-mind jogos kritika tárgya lenne. Már abban az esetben, ha nem abból indulna ki, hogy lám, nem történt semmi, miért nem vehette fel még a dzsekijét-táskáját a gyerek, és hagyhatta el normálisan az iskolát. Messzire vezetne ennek a furcsa kettősségnek a pszichológiai elemzése – hiszen ha öt perccel korábban még a gyerek életéért rettegtünk, akkor hirtelen miért is olyan fontos, hogy fázik-e, amíg a polgármesteri hivatalba kíséri őket az osztályfőnök? –, egyetlen szempontot azért érdemes megfontolni.
Méghozzá azt, hogy valóban örülnénk-e, ha élesben begyakorolt rutinja lenne annak, hogyan kell bombafenyegetésnél kiüríteni az iskolát, esetleg lehasalni a repeszek elől vagy éppen kimászni a romok alól.
Azt sem gondolom, hogy a fenyegető levél tartalma érdekes lenne. Persze, ott volt benne minden elem, amihez a kontinens e biztonságosabb felén nem vagyunk hozzászokva: vallási szövegbe csomagolt barbár gyűlölködés, amelynek szerzője arra sem méltatja kiszemelt áldozatát, hogy egy középiskolai felvételi dolgozat szintjét megütő levélben fogalmazza meg otromba üzenetét.
Hiszen eggyel nyugatabbra – ahol betonkordonnal kell védeni a kereszttelenített karácsonyi vásárokat, és itt-ott rejtőzködniük kell a zsidó polgároknak, az illegális importhorda pedig felvonulásokon szurkolhat kedvenc közel-keleti terrorcsapatának – naponta dörgölnek a többség képébe ehhez hasonló hadüzeneteket.
És ott nemcsak üzengetnek, hanem ölnek is.
Szinte minden támadásnak vannak gyermek áldozatai; tucatnyi tinédzsert temettek el 2017-ben a manchesteri iszlamista vérengzés után, Southportban tavaly kislányokat késelt meg egy ruandai származású gyilkos, a magdeburgi karácsonyi vásárban egy kilencéves fiúval végzett a szaúdi terrorista, múlt héten Aschaffenburgban egy afgán elkövető egy kisgyereket és egy férfit késelt halálra.
Ha valami tanulsága van a múlt csütörtöki ügynek, az talán ez: biztonságunk,
gyermekeink biztonsága nem természetes, hanem kivételes dolog.
Kincs, amit nem tehetünk kockára sem a bevándorláspárti hamis humanisták, sem az elméleti közgazdászok kedvéért. Láthatjuk, hogy amely országok elindultak ezen a lejtőn, azokat még a tökeit megtaláló német CDU vagy éppen Donald Trump sem biztos hogy képes lesz megállítani. S bírálhatjuk olykor alappal a mi kormányzatunkat, de az, hogy – a fentiekkel szemben – a mi legnagyobb bajunk a gyerek bent hagyott kabátja az iskolai szekrényben, a vasfüggöny mellett elsősorban annak köszönhető, hogy
az illegálisan bevándorlók és támogatóik körében nincsen túl jó hírünk.
Mondhatni, számukra mi vagyunk a no-go zóna. S ez maradjon is így.
Szerintem Kassainak elég sok mindenben van igaza – a lényeges dolgokat illetően általában igaza van. Egy valami lóg ki itt a képből, de az nagyon kilóg. Győrffy Ákos írása.
A Park Schöntalban egy afgán férfi konyhakéssel támadt egy óvodai csoportra; egy negyvenegy éves férfi és egy kétéves gyermek meghalt, további két ember súlyosan megsérült.
Néhány évvel ezelőtt Izraelben találkozhattam a vészkorszak pesti túlélőjével, Lustig Évával. Már nincs közöttünk, de a történetét érdemes emlékezetünkben megőrizni. Genda Noémi írása.
Másfél száz gyerek, másfél száz jövő: sokkal többet ad a Szent Margit-program a rászoruló és érdemes kárpátaljai gyermekeknek, mint a havi tízeurós ösztöndíj. Ahogy a támogatóiknak is.
Pikáns eseményekről rántotta le a leplet az elemző.
Az új kabinet több tagja is támogatja az elnök elképzeléseit a nagyobb gazdasági nyomásgyakorlásról.
Bejelentette Szánthó Miklós és Matt Schlapp, hogy mikor lesz az idei CPAC, és azt elárulták, kit hív majd Donald Trump, ha Európát akarja hívni.
Az idősek halálával kalkuláló tiszás agrárvállalkozó azt is elárulta, hogy anno megkérte a momentumosokat, ne menjen ki a Pride-ra, inkább haladjanak Deák Ferenc nyomdokain.
