Közeledik a karácsony, minden elcsendesül, csak a magyar bérnövekedés dobog nagy erőkkel az európai dobogón

Nyitókép: JOHN THYS / AFP

Ahogy közeledik a karácsony s minden elcsendesül az Advent során, ahogy meg-megpihen még a mindent betöltő lég is, úgy robbantja be a közéleti diskurzust az Eurostat.

Mégpedig az, hogy kies szomszédságunkkal együtt olyan reálbérnövekedést tudhatunk magunkénak, amit még a belgák is megirigyelnének – s nem azért, mert még a mi növekedésünk ötödét sem sikerült nekik összehozni, hanem azért, mert náluk effektíve még csökkentek is a reálbérek.

Annyi történt, hogy az Eurostat kihozta: 2024 harmadik negyedéve és 2023 harmadik negyedéve között a munkaerőköltség éves növekedése 4,6% volt az euróövezetben. Ebben a meglehetősen száraznak tűnő jelentésben sikerült azt eldugni, hogy 

 – lásd alant:

Az Eurostat – szép, közgazdász kifejezéssel élve – „nominális bérköltséget” közölt, így két dolgot meg kell jegyezni:

1. Ez az a költség, ami magában foglalja a közvetlen munkabért, a bónuszokat, pótlékokat, a különféle juttatásokat, de nem tartalmazza a munkaadók által fizetett hozzájárulásokat.

2. Nominális, így hát ildomos megigazítani az adatokat a 2023 harmadik negyedéve, és a 2024 harmadik negyedéve közötti inflációval. Az így kiigazított rangsorban Horvátország ugrik fel az első helyre, aztán Románia jön – a bezzegromániázás elkerülése érdekében kérek mindenkit, hogy olvassa tovább a cikket –, aztán Lettország, majd kicsiny hazánk.

A román bérnövekedés valamivel nagyobb a magyarnál, cserébe brutálisan egyenlőtlen: a legfrissebb adatok szerint még mindig minden harmadik felnőtt romániai lakos szegénységben és társadalmi kirekesztésben él, s ez igaz 

Hazánk pedig az EU27 átlaga alatt van mindkét mutatóban, szóval lehet akármit mondani: nem, Románia még mindig nem ért minket utol.

A romániázós kitérő után viszont egy sokkal baljósabb részével folytatnám a jelentésnek: 

Magyarán hiába nőtt az ír Seamus O'Connor fizetése 5%-kal, az után a munkáltatónak 7,4%-kal kellett többet fizetnie az ír államnak, azaz a munkavállaló bérének emelése nemcsak egy az egyben növeli a munkáltatói kiadásokat, hanem a béremelés mértékénél jóval magasabb mértékben drágítja a munkaerőköltséget a kapcsolódó közterhek miatt. Így

Az EU 27 tagállamából 14-ben ilyen módon – szépen, magyarosan fogalmazva – vissza van tartva a bérnövelési hajlandóság, hiszen minek növelje az adott cégvezér a dolgozónak a bérét egy petákkal, ha utána jóval nagyobb mértékben kell majd közterheket fizetnie? S mi vár egy olyan helyre, ahol kontinens szinten – finoman szólva – visszafogott a béremelési hajlandóság?

A lakosság vásárlóereje is visszafogott marad, főleg egy ilyen inflációs korszakból kikecmeregvén, ami a belső fogyasztás lassabb ütemű növekedését eredményezi, ami meg negatívan hat a vállalatok bevételeire, s végső soron az összgazdasági növekedést is fékezheti, amivel kicsiny kontinensünk versenyképessége csökken (hiszen mint említettem, EU27 és az eurozóna átlagában is vissza van fogva a béremelési hajlandóság).

S ezzel szemben ott van Magyarország, ahol a béremelés mellett arányosan, összességében kevesebb közterhet kell fizetni. Íme a csattanó a kelet-közép-európai csoda rövid történetében.