A Csík Zenekar nemcsak az óévet, de Janikát is méltó módon búcsúztatta

Nyitókép: Csík Zenekar, Az én dalom koncert – Böjtös Gábor

Míg nyáron a Budapest Parkban a Generációk kerültek a középpontba, azt már ősszel lehetett tudni, hogy december végén nemcsak az óév búcsúztatása lesz téma, de az alapító Csík János, azaz Janika ünneplése és búcsúzása is. A Csík Zenekar nagyon fontos állomáshoz érkezett, ahogy az korábbi interjúnkból kiderült, hiszen Szabó Attila és az ifjú Gál Tibor veszi át a stafétát – emiatt a zenekar utoljára ezen különleges alkalommal állt színpadon az aktuális felállással. Emelt fővel, csodás és emberi pillanatokkal, a múltba és egyszerre a jövőbe révedő tekintettel.

Amikor az asszon már harmadikszor szült

Berecz András énekes és mesemondó, valamint Csík János barátsága régi, sziklaszilárd talapzaton áll, előbbi pedig vérbeli konferanszié módjára állt ki és teremtette meg a hangulatot. Kedves történetekkel, viccekkel, többször lehetőséget nyújtva a zenekarnak a pihenésre. Pihenésre pedig mindenkinek szüksége lehetett akkor, mikor egyetlen este során kétszer 2 és fél órás műsort biztosított a Csík Zenekar, teltházas fellépésekkel az Erkel Színházban. És ha a dupla koncert nem lenne elég,

Avagy ha valakinek a szintén különleges Generációk-koncerten sok volt a modern, populáris slágerek áthangszerelt változatából, az itt most otthon érezhette magát. A markáns népzenei performansz mellé ráadásul premier is dukált, ami egy kortárs, modern problémákra reflektáló népdal formájában került elő. Sőt, versmondást is kaptak a hallgatók, nem is akármilyet – elvégre a színpadra álló Őze Áron, Jászai Mari-díjas színművész gyönyörű előadását a Nemzeti Filharmonikusok Kamarazenekara kísérte, ami már önmagában feledhetetlen produkció.

Csík: Hozd el az én dalom

Azt sem véletlenül írtam, hogy a zene mellé könnyekből és mosolyból is bőven jutott. Mert bár Berecz András viccekkel teli előadása és egy-egy kedves, szóbeli vállveregetése mosolyra buzdította a közönséget, Janika búcsúztatásakor akár könnyeket is csalhatott a jelenlévők szemébe. És akkor még nem is sejtettük a nap második premierjét, ami az LGT-blokk elején történt meg. Mert ugyan másfél órán át Presser Gábor nem lépett a színpadra,

Nem vagyok Presser nagy rajongója, így a rövid LGT-felhozatalt is könnyű szívvel kihagytam volna, de a közönség nagy örömmel fogadta ezeket a dalokat, így nem számít az ízlésem vagy ízlésficamom. Pláne, hogy Pici és Janika új, közös dala gyönyörű lett, ami miatt már megérte a pop-rock zenész jelenléte. Könnyfakasztó, nagyon szép pillanatokat hozott a duett, pont ahogy később Csík János tortával köszöntése a szomorú búcsú előtt.

A tradíciót nem lehet örökölni

Ahogy Szabó Attila a koncerten, és Kodály Zoltán a kultúrával mondta, tradíciót nem lehet örökölni, azt tanulni kell. Nekem is évtizedekbe került, korosodnom kellett hozzá. De megérte, mert különben erről a különleges koncertélményről is lemaradtam volna. Nagy kár lett volna érte. Csík János néha megremegő hanggal ugyan, de most utoljára főszereplője lehetett egy olyan Csík-estnek, amely bőven az átlag jó fölé emelkedett,

Mert közben akadtak ugyan nehézségek, volt fájdalom és baleset, majd újratanulás, de végeredményben sikerült mindenen felülemelkedni. Ennek méltó összefoglalása lett Az én dalom, amely körülbelül 150 percben, Cakó Ferenc Kossuth-díjas grafikus és animációs filmrendező élőben készülő, a háttérbe kivetített homokrajzaival, Majorosi Marianna csodálatos hangjával, valamint az összes jelenlévő zenész – Barcza Zsolt cimbalom-játékát külön kiemelném – kiváló teljesítményével feledhetetlenné tette 2024 végét és az ezzel együtt elnyúló ünnepi időszakot.

Mert maga a zene is ünnep, ha olyan. Márpedig a Csík Zenekar zenéje olyan. Reméljük, nem is változik, így akár egy évtized múlva is együtt énekelhetjük, hogy Sose lesz vége.