Silent Hill még a sárkánygömböket és focilabdákat is elfedi a köddel, amin csak Zelda fénye ragyog át

Nyitókép: Böjtös Gábor

Folytatódik a karácsonyt megelőző szezonra jellemző dömping, és bár úgy gondoltuk, hogy a Warhammer 40,000: Space Marine 2 és az Astro Bot után már leosztották a piac lapjait, avagy ezeket követően már nem sokan tudnak labdába rúgni, azért akad még itt más markáns élmény. A labdába rúgás ráadásul nemcsak hasonlat, elvégre ismét a FIFA-licenc nélkül tért vissza az Electronic Arts focis sorozata.

De hogy mennyire sikerül tartani a minőséget, arra később térünk vissza.

Ezúttal valóban Zelda a sztár

Szeptember legvégén jelent meg a legújabb The Legend of Zelda-epizód, az Echoes of Wisdom, amely végre pontot tesz az évtizedes félreértés és vita végére: ebben nem Link a főszereplő, hanem a címadó Zelda, akiről többek között Robin Williams is elnevezte a lányát. Bár a játék egyébként félrevezetően indít, hiszen az ereje teljében lévő Linket irányítva kezdünk, egy főellenféllel megküzdve,

Akinek pedig a lila káoszról a már emlegetett Warhammer jutna eszébe, annak jut még egy vonatkozás, hiszen mesebeli és varázslatos segítőjével Zelda szinte már génorzóvá válik, de legalábbis elveszi ellenfelei és a tárgyak formáját, majd azokat varázslatokként alkalmazza újra. Így építkezhetünk a magasan vagy messze lévő platformok eléréséhez, sőt az ellenfeleket harcolni is küldhetjük.

Noha Link elsődleges eszközeit is megszerezzük a lopakodással és leginkább logikai feladatokkal teli kaland során, az Echoes of Wisdomban nem a harcon van a hangsúly, hanem a fejtörőkön, ami mellett még némi smoothie elkészítésére is van lehetőségünk. A látvány a 2019-es Link’s Awakeningre hasonlít, ahogy a hangulat is, bár a 7 esztendős Nintendo Switch sajnos egyre nehezebben bírja a megerőltetőbb megoldásokat, ami már egy ilyen visszafogottabb játéknál is szembetűnő. Az új Zelda ettől függetlenül remek epizód, különleges darab a sorozatban, aminek a rajongók kifejezetten örülhetnek.

Csak rúgjuk a bőrt és virítjuk a lóvét

Közel 31 év igen sok idő, pláne akkor, ha egy sorozat életében minden esztendőre legalább egy játék jut. Márpedig az 1993-ban indult FIFA így járt, aminek a minőség látta meg a kárát. Mert míg egy FIFA 98 esetében még fejlődésről és a foci királyáról beszélhettünk, ami rengeteg fiatalt a képernyő elé szögezett, a széria idővel átalakult sorozatgyártás alatt lévő tucattermékké, ami tényleg tömegeket céloz meg, de közben leginkább csak a pénztermelés miatt születik újra.

A recept pedig nem sokat változott. Persze, a fejlesztők kicsit megvariálták a taktikai szegmenst, így az FC IQ-val testre szabhatjuk a védőket és jobban belenyúlhatunk a működésbe, de ez sem mindig zajlik tökéletesen, ahogy a reakcióidő sem remekel, emiatt még mindig nem mondhatjuk azt, hogy 30 év után sikerült volna eljutni a tökéletes szimulációhoz.

Az Ultimate Team ráadásul továbbra is a játék legfőbb pontja, ami az EA legnagyobb bevételi forrása a kártyákkal és a megnyitható játékosokkal, miközben egy közel 30 000-es videójátékról beszélünk, ami a világ egyik legjobban fogyó produkciója, mégis százezreket költhetünk rá extrában. Mert ugye szegény EA-nél senki se éhezzen, ha már egyszer minden évben letépik a vonyító róka összes bőrét. A játék maga nem rossz, de ez a rendszer, ez az üzleti modell ugyanúgy felháborító, mint eddig volt, így támogassa csak, aki ezt igényli, de én simán bojkottálnám az egész szériát, amíg a kiadó észhez nem tér.

Gokuval a sárkánygömbök nyomában

Az idén márciusban elhunyt Torijama Akira sokat tett azért, hogy a kilencvenes években a fiatalok napi egy-két epizód megtekintésével hetekig tartó csatákat kapjanak, hiszen az ő mangája alapján került idehaza is vetítésre a Dragon Ball-sorozat, amely a világon mind a mai napig rengeteg rajongót tudhat magáénak. Hogy ez jó-e vagy sem, nem tisztem eldönteni, mert alapból nem én vagyok a célközönség, az viszont biztos, hogy az anime itthon az erőszakossága miatt került le a műsorról.

A Kamehameha itt ráadásul tényleg nagyot üt, elvégre évek teltek el a széria fénykora óta, a technológia pedig közben rengeteget fejlődött. Ennek hála egész hegyeket rendezhetünk át a mindent uraló bunyók során. Hiszen itt a lét a tét, a harc pedig fő – de odaégni is könnyű, ha nem figyelünk oda a kombókra és a védekezésre. Az alap mechanika mindenkinél hasonló, azonban a karakterek rendelkeznek egyedi akciókkal, miközben a felhozatal óriási, ráadásul egy-egy szereplőnek 10-nél is több változatát kapjuk meg – természetesen igazodva az anime-vonalhoz.

A Dragon Ball: Sparking! Zero emiatt simán a rajongók új kedvence lehet, miközben válogatnak Goku, Vegita, Gohan vagy éppen Frieza történeti állomásai között, de a játék nem titkoltan őket célozza meg. Más nem biztos, hogy akkora örömét leli a hasonló verekedésekben, pláne, hogy a harcrendszer sem különösebben összetett, ami miatt némileg ismétlődővé válik az élmény. Aki viszont betéve tudja a karakterek nevét, az alternatívákat, a legfontosabb harcokat és epizódokat, azok máris ünnepelhetik a Bandai Namconál megjelent legfrissebb adaptációt.

Silent Hill a második alkalom második nekifutására is rémisztő hely?

Amit az Alone in the Dark 1992-ben elkezdett, annak a Resident Evil 1996-ban új értelmet adott, majd 1999-ben a Silent Hill az egészet csúcsra járatta. Természetesen a videójátékok között népszerű túlélőhorrorról van szó, amely a játékost valóban borzongató és rémisztő helyzetekbe helyezi, emiatt nem is meglepő a zsáner népszerűsége. A csúcs valakinél a Resident Evil 2 (jelen!), valakinél pedig a Silent Hill, míg egy jelentős réteg utóbbin belül is azt mondja, hogy a 2001-es Silent Hill 2 mindennek az alfája és omegája.

Ködös utcák pedig még soha nem voltak ilyen nyomasztóak. Persze ezúttal is James Sunderland a főhős, aki felesége, Mary frissen érkezett levele miatt érkezik Silent Hill városába. Az egész helyzet bizarr, elvégre a hely utcáit vastag köd rejti el, az árnyékok között pedig fura torzók, rémisztő alakok mozognak. De hát egyébként sem teljesen normális, hogy James itt van: Mary ugyanis már évekkel korábban elhunyt. De akkor ki és hogyan írt levelet a nevében? Miért a köd? Mik a szörnyetegek?

A Silent Hill 2 még mindig egy nagyszerű, a Twin Peaks nyomában járó játék, nagyon erős hangulattal, most már ráadásul kimondottan látványos külcsínnel, amit a lengyel stúdió valóban 2024-es színvonalra húzott fel/írt újra. Bár az elején meglepődtem, hogy James nem ver át minket az első percekben, mikor egy átvezetőt követően bámul a tükörbe, de miért kéne ugyanazt a cselt eljátszani, mint 23 éve? A 2024-es Silent Hill 2 néhol javít, itt-ott kiegészít, de alapvetően modernizálva ugyanazt a meghatározó élményt nyújtja, mint az eredeti változat.

Lesz még ennél jobb is?

Nehezen hiszem, de hát ki tudja? Elvégre a Space Marine 2 és Astro Bot után sem gondoltam volna, hogy érkezik még valóban érdemleges játék, erre tessék. A Silent Hill 2 például úgy is felkerülhet az év végi listákra, hogy „csak” egy újraírt változat. A Csillagközi invázió bogárirtása a rajongóknak lehet majd nagy élmény, lesz még új Mario Party és Call of Duty, bár nem merném azt mondani, hogy ezek közül bármelyik is esélyes egy dobogós helyre.

Addig azonban továbbra is van mivel játszani, pláne, hogy a teljes megjelenési listát nincs sem időm, sem energiám kipróbálni, így a kisebb indie címek között is biztos találni érdekességet vagy különleges élményt.

Ha valakinek van jó tippje, ossza meg bátran, hátha másoknak is örömet okoz vele.