A zombik reanimálva csak még brutálisabbak, a fagyhalál pedig másodjára sem szép

Nyitókép: Frostpunk 2

Ha valaki gamer, avagy rendszeresen játszik valamilyen konzolon vagy PC-n, ráadásul nem sokat válogat a műfajok között, mostanában eléggé boldog lehet. Nemrégiben jelent meg a Sony exkluzívja, a kiváló platformerként akár a teljes családot szórakoztató Astro Bot, majd a Császár nevében a Warhammer 40,000: Space Marine 2 zúzta be a képernyőket. Utolsó videójátékos cikkem végén már említettem, hogy ezzel még messze nincs vége a szezonnak, hiszen csak úgy özönlenek a jobbnál jobb, de minimum érdekes címek, amikből ismét sikerült hármat összeszedni. Mert itt a zombik reanimálva vannak, a fagyhalál pedig másodjára sem szép.

Haláli hullák hajnala

A kolorádói Willamette először 2006-ban nézett szembe a borzalmas ragállyal, mely áldozatait vérszomjas élőhalottakká változtatta. Frank West, a fotóriporter, ugyanis ekkor érkezett meg egy fülesnek köszönhetően a kisvárosba, ahol elszabadult a pokol. Az akkor még kizárólag Xbox 360-ra, már a konzol első évében megjelent videójáték sokaknak okozott hatalmas élményt, mert bár játékmechanikai megoldásai már akkoriban is elmaradottnak számítottak, technikai bravúrokkal is élt.

A külső nézetes – nem mellesleg eredetileg egy, az ókori Rómában játszódó akciójáték (Shadow of Rome) folytatásának készült – Dead Risingban a főszereplő fotóssal egy plázában rekedve kellett az ügy végére járni, közben izgalmas képeket készítve, túlélőket mentve, feladatokat végrehajtva, az átéltektől megtébolyodott pszichopatákat legyőzve. No és persze megküzdve az egyre nagyobb számban jelenlévő zombikkal, akiket a bevásárlóközpont boltjaiból szerzett több száz tárggyal lehetett vegzálni. 

Ezt a totális őrületet folytatta a multiplatform második rész, még több poénnal, majd az ismét exkluzív, csak Xbox One-ra (később PC-re is) kiadott, már valamivel sötétebb és realisztikusabb harmadik epizód, illetve a több platformhoz és a komikusabb elemekhez visszatérő negyedik Dead Rising. A sorozat védjegye lett az őrületes hangulat és a rengeteg lehetőség, a második epizódtól a kooperatív mód, ami még több humort csempészett a játékmenetbe – miközben a harmadik rész a bejárható várossal már a világot is megnyitotta a játékosok előtt.

Ugyan az első részből született 2016-ban egy multiplatform újrakiadás, egészen mostanáig nem élvezhettük teljes pompájában a 2006-os játékot. A Dead Rising Deluxe Remaster ezen változtat, ami azt jelenti, hogy a látványt teljesen felújították, emellett pedig számos, a játékmenetet érintő változtatás történt, aminek köszönhetően az irányítás is modernebbé, jobbá vált, sőt automatikus mentés is került az új változatba.

Persze maga a játék ettől még a régi, időnként archaikus a megoldásaival, sőt többjátékos módot sem kapott, aminek a folytatások igen sokat köszönhettek. Hogy megéri-e beruházni rá? Mindenképpen. Akkor is, ha az eredeti változatot már betéve ismerjük, mert az új verzió sokkal szebb és áramvonalasabb. És akkor is, ha még soha nem játszottunk vele, de kipróbálnánk, hogy milyen az élet egy zombikkal teli plázában. A tatarozásnak hála azonban jóval realisztikusabb az élmény, hatalmas mennyiségű vérrel találkozunk az elhullott testrészek mellett, szóval érdemes csak 18 év felett nekiállni a játéknak.

Fagypont alatt ér véget a civilizációnk

Virtuálisan láttunk már világvégét. Sokfélét. Atomháborút, zombiapokalipszist, földönkívüli megszállást, különféle környezeti katasztrófákat, hogy csak párat említsünk. Ezeket sokféle köntösben tálalták már, így az akció, a szerepjáték, a taktika vagy stratégia sem idegen az apokalipszistől. Ám olyan, hangulatában és megvalósításában egyedi játékot, mint amilyet a lengyel illetőségű 11bit Studios villantott 2018 tavaszán, még aligha.

A Frostpunk igazi különlegessége többrétű műfaji ötvözetében (is) rejlik: egy alternatív múltban, egy steampunk világban játszódik, melyet elsöpört egy kegyetlen, globális lehűlés. 

A Frostpunk 2 úgy viszi tovább ezt az örökséget, hogy minden szinten emeli a tétet. A röpke, de annál fontosabb prológus után, az öt fejezetre tagolt történetben harminc évvel az első rész után járunk. Új London egykori kapitánya halott és nekünk jutott a nem éppen hálás gondnoki cím, mely az egykor volt kapitányi rang minden felelősségével bír, ám hatalmának csupán töredékével rendelkezünk. A város jövőjét alapvetően befolyásoló döntéseket ezúttal nem egyszerűen kinyilatkoztatjuk, azokat előbb keresztül kell vinni a hatalmi szűrőként szolgáló Tanácson.

Mostanra már nem „csak” pár száz, hanem több ezer, később több tízezer ember sorsa fölött határozunk. Ekkora embertömegnél pedig már természetes, hogy az frakciókra szakad a súlyosabb ideológiai nézeteltérések mentén –  a fagyos világvégén ezek az alkalmazkodás és technológiai fejlődés; a hagyomány és ésszerűség; az érdem és egyenlőség ellentétpárjai. 

És ha a politizálás még nem lenne elég gond, a hétköznapok rideg valóságával is szembe kell néznünk: a fagy, az éhínség, a bűnözés, a szennyezés és a betegségek kordában tartásával is meg kell birkóznunk. Kutatásaink, épületeink, de még társadalmi berendezkedésünk is közvetve-közvetlenül hatással van ezek hálójára. Hogy egy példán keresztül szemléltessük: a lakhatási hiány miatt többen fognak fagyoskodni, ami a betegszám emelkedéséhez vezet; aki beteg, az nem dolgozik; a munkaerőhiány termeléskiesést, ezáltal nyersanyaghiányt okozhat. 

A kampányban a döntési lehetőségek sokrétűsége miatt is simán van néhány végigjátszás, ezek után pedig jöhet az utopia builder nevű játékmód, melyben általunk meghatározott paraméterek és különösebb végcél nélkül alakíthatjuk az emberiség sorsát. Ennyiből talán már látszik, hogy a Frostpunk 2 nemhogy felér az elődhöz, hanem több lapáttal is rátesz: összetettebb, nagyobb, szebb és jobb. Csak azt bánom, hogy Piotr Musial (The Witcher 3, Diablo 4) szívszorító dallamai ezúttal nem domborodnak ki annyira, mint az első részben.

Ez a törött kard még mindig ott van a legjobbak között

Ha valakit az úgymond point and click műfajról kérdezünk (kalandjátékok, melyeknél a képernyő adott pontjára klikkelve szerezhetünk és használhatunk tárgyakat vagy közlekedhetünk), akkor az 1996-os Broken Sword: The Shadow of the Templars (az Egyesült Államokban Circle of Blood) címe szinte biztosan felmerül. A történetben egy amerikai turista (George Stobbart) bőrébe bújunk, aki Párizsban próbál felgöngyölíteni egy komoly összeesküvést, aminek hála Európa és a Közel-Kelet különböző helyszíneire utazik.

A játék történetének hangvétele egészen komoly, hatásként pedig az alkotó, Charles Cecil templomos lovagokkal kapcsolatos kutatásai voltak a legjelentősebbek, de azért nem kevés humor is belefért a cselekménybe. Sikereit jól megírt fejtörőinek, hangulatának és a klasszikus animációs filmek stílusában készült grafikának köszönhette – olyannyira, hogy több folytatást is megért, sőt elvileg készül a legújabb epizód, a Parzival's Stone.

Persze, 28 év meglehetősen sok idő, azóta rengeteget fejlődött az ipar és a technológia, így elérkezett az idő arra is, hogy ezt a klasszikust is leporolják az alkotók. Ennek hála jelenhet meg szeptember 19-én a Broken Sword – Shadow of the Templars: Reforged, amely élményként ugyanazt kínálja, a változatlan kalanddal, de felújított grafikával és hangzással, aminek köszönhetően már-már olyan, mintha egy új kalandot élnénk át. Mivel a minőség nem változott, csak javult, a téma, a műfaj és a sorozat kedvelőinek csak ajánlani lehet a felújított első részt és a szériát.

Mindig van mivel játszani

Ahogyan azt már említettem, ezzel a kínálattal még mindig nem ér véget a szezon, hiszen a kanyarban az új EA Sports FC és az új Zelda, emellett érkezik még a legfrissebb Mario Party, Call of Duty és Dragon Age, hogy a Starship Troopers: Exterminationről ne is beszéljünk. Vagyis de, beszéljünk róla – amint megjelenik!

Addig pedig jó játékot! Főleg, hogy a rosszabb idővel többet maradunk otthon, ahol egy könyv, egy film, egy videójáték vagy egy társas mindig remek elfoglaltságot jelenthet.