Miért nem sikerült a magyar kiugrás, ha a román igen?

Nyitókép: Szent György tér, német és nyilas alakulatok 1944. október 16-án a kiugrási kísérlet után (Fotó: Fortepan)

1944. október 15-én, nyolcvan évvel ezelőtt tett sikertelen kísérletet a második világháborúból való kiugrásra Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. A Rubicon Intézet néhány nappal ezelőtt ennek a meghatározó történelmi eseménynek szentelt konferenciát. Kerültek elő új adatok, tények a kiugrási kísérlettel kapcsolatban, amelyek alapvetően átformálják a történet megítélését? 

A tényeket illetően alapvetően konszenzus van a szakmában a kiugrással kapcsolatban. A történtek olvasata, megítélése azonban máig változóban van, ugyanis ebben a tekintetben továbbra is viták vannak. Van olyan történészi álláspont mely országvesztésnek tartja a történeteket és a kudarc szinte egyedüli felelősét Horthy Miklósban jelöli meg. Mások viszont inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy az akkori körülmények között mennyire lehetetlen küldetésnek ígérkezett, amire Horthy és köre vállalkozott.  

Milyen körülményekről van szó? 

Először is a német szolgálatok tökéletesen felkészültek a kormányzó minden lépésére és a kiugrási kísérlet elhárítására, semmi sem érte váratlanul őket, mindenről pontos információkkal rendelkeztek. A nemzetközi helyzet már önmagában nagyon előnytelen volt, ugyanis az angolszászok, akikkel a magyar vezetés szívesebben tárgyalt volna,  a szovjetekhez delegálták az ügyet, velük kellett tárgyalni. További fontos szempont, amiről szokás megfeledkezni: Finnországtól eltérően esetünkben szó sem lehetett csak kiugrásról. Tőlünk kiugrást és átállást vártak el. Mindemellett a konferencián előkerült néhány fontos, eddig nem ismert forrás. Például Földváryné Kiss Réka és Bartha Ákos előadásában, akik egyaránt a magyar ellenállással foglalkoztak. Azonban, ahogy mondtam, a szakma inkább a történtek megítéléséről vitázik, ami fontos, mert érdemes újabb és újabb megközelítéseket alkalmazni, 

Például? 

Eddig nem kapott túl nagy figyelmet egy fontos kérdés, mégpedig az, hogy a kiugrással szembeni németbarát kiállás mozgatórugója a náci és nyilas eszmék iránti elkötelezettség volt-e, vagy legalább annyira benne volt a szovjetellenes érzület. Szerintem ugyanis 1944-et nem érthetjük meg 1919 nélkül.

A Törvényhozók Nemzeti Szövetségében tömörülő, a háborús erőfeszítések mellett kiálló parlamenti képviselők esetében korántsem arról volt szó, hogy Szálasi iránt rajongtak, inkább a szovjetekkel szembeni fegyveres ellenállás hívei voltak. 

„A románoknak sikerült kiugrani, nekünk meg nem, mert nekünk soha semmi sem sikerül” – gyakran lehet hallani ilyen „megfejtéseket”. 

Ottmar Trasca román történész hazája kiugrásáról adott elő a konferenciánkon, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a német hírszerzés és katonai vezetés nyakig benne volt abban, hogy megtörténhetett a román kiugrás, annak előkészítése ugyanis kis túlzással az orruk előtt zajlott. Kaptak róla információkat, de figyelmen kívül hagyták őket, maga Hitler is teljesen megbízott Antonescuban. 

A magyar vezetésnek tehát már sokkal nehezebb dolga volt, mint a románnak. 

Nem is sikerült eltitkolni a németek elől a magyar kiugrást.

Nem, pedig Horthy éppen ezért csak nagyon szűk kört avatott be a készülődésbe, ami a legkritikusabb pillanatban, a tervek végrehajtásakor nagy gondot jelentett.

Elég meghökkentő volt számukra, hogy az addig első számú ellenségként számon tartott vörös Szovjetunió oldalán kell beszállniuk a harcba. Hogy a vezérkar nem állt Horthy mellé, abban az is közrejátszhatott, hogy a kormányzó már a békeidőben elszakadt a katonai vezetéstől. A harmincas évektől kezdve nem nagyon vett részt tisztavatásokon, a hadsereggel kapcsolatos kérdésekkel is ritkábban foglalkozott. Ez is az egyik oka lehet, hogy nem hajtották végre a kiugrást elrendelő proklamációját. 

„Horthy apaként viselkedett, nem államférfiként” – így hangzik a másik gyakran emlegetett „bölcsesség”, arra célozva, hogy a kormányzó elrabolt fiát választotta a nemzet helyett, amikor átadta a hatalmat a nyilasoknak. Mennyire igazságos ez az ítélet? 

Ez a formális hatalomátadás már nem sokat számított. Szálasi már tartott minisztertanácsot, amikor még meg sem száradt a tinta a kinevezésén. 

A kormányzó semmilyen ellenszegüléssel nem tudta volna megakadályozni a hatalomváltást, legfeljebb arra lett volna jó a tiltakozása, hogy mártírt csinál magából. Az utána bekövetkező katasztrófát ez aligha akadályozta volna meg. Arra persze ettől még én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy hagyhatta el a kormányzó egyetlen élő fia éppen a kiugrás napján a budai várat, az utolsó helyet, ahol viszonylagos biztonságban volt.

Mennyire határozza meg a mai közgondolkodást a kiugrással kapcsolatban a szocialista rendszer történetmesélése?  

Azt kell mondjam, még mindig jelen vannak a nyomai. Az általam is említett szovjetellenesség, a Tanácsköztársaság borzalmas emlékei, melyek táplálták a kiugrással szembeni ellenállást és a Szovjetunió elleni harc folytatását, továbbra sincsenek benne kellően a köztudatban. 

Az egész korszakkal kapcsolatban jó néhány népszerű értékítélet az 1970-es, ‘80-as években terjedt el és azóta sem kopott ki vagy lett árnyaltabb. Horthy Miklósnak a '44-es szerepét sokan még mindig javarészt az akkor íródott munkák alapján ítélik meg. Ezért is jó, hogy olyan konferenciákat rendezünk, amelyeken keresztül új szempontokat lehet megjeleníteni. 

Horthy Miklós proklamációját alább hallgathatja meg:

A Rubicon Intézet és a VERITAS Intézet konferenciájáról szóló beszámolónkat az alábbi linkre kattintva olvashatja el: