Rettegj egy asszony bosszújától! Még akkor is, ha halott vagy – Beetlejuice Beetlejuice

Nyitókép: Intercom/Warner Bros.

Kampókéz! Kampókéz! Kampók... ja, ez nem az a sztori, ráadásul az 1992-es, Clive Barker sztorijából készült film, kifejezetten jó volt, ellentétben a remake-jével. Vagy éppen azzal az 1988-as Beetlejuice-szal, aminek csak 36 évvel később született folytatása. No, persze Tim Burton fekete humorral átitatott vígjátéka sem volt rossz, ráadásul hibáinak egy része is inkább a gyenge szinkronban keresendő, 

Tény, hogy Michael Keaton a címszerepben brillírozott, igazi gyökérként teljesen más karaktert hozva, mint pl. az egy évvel későbbi Batmannél, de a teljes élvezethez ez kevésnek bizonyult. Nos, ezért is vált a fejemben nagy kérdőjellé, hogy 36 év után ennek minek folytatás.

Lydia még mindig halott embereket lát

Családi dráma. Haláleset. Szellemek. Gonosztevők. Gyilkosok. Igazából mindegy a sztori, mikor már az első percben, a makettvárost újra bemutató nyitányban elragad a nosztalgia és az igazi Tim Burton-varázs, amihez Danny Elfman muzsikája biztosítja a megszokott mágiát. Persze, kell a konfliktushoz egy halott (nagy)apa, egy régi és egy új szerelem, valamint a visszatérés nemcsak az eredeti házhoz, de a bogárdzsúzhoz is, akinek nem nem mondjuk ki a nevét, de háromszor inkább tényleg nem.

Szóval megvan a varázs, és már rögtön az elején sikerül visszarángatni a nézőt 1988-ba, és mintha csak minket kísértene az akkori emberűző. Mert nem az azóta alaposan felnőtt, és Sandra Bullockra néha egyre jobban emlékeztető Winona Ryder lát rémeket, hanem mi. Látjuk a szerepében szinte semmit sem változott Michael Keatont, 

De még ő is fél valakitől, méghozzá egykor feldarabolt feleségétől, aki egy gonosz szekta vezéreként lelkeket rabolt, most pedig feltámadva a fejébe vette, hogy csak kiélvezné a nászéjszakát, amolyan imádkozó sáska módra.

Beetlejuice Beetlejuice

Azt pedig még nem is mondtam, hogy az egyébként régen még nyugis kisvárosban más gondok is akadnak, más sötét lelkek is fenyegetik az élőket. Konfliktus és dráma tehát bőven akad, ahogy már-már kifejezetten horroros vagy csak szimplán gusztustalan elem. De mindezt sikerült viccesbe és nagyon jópofa stílusba csomagolni – annyira, hogy Keaton azt mondta, a folytatást mókásabb volt elkészíteni, mint az eredetit. Ami biztos jogos, mert nézni is sokkal szórakoztatóbb. Ahogy már említettem, az indítás is erős, és bár 

Mármint vizualitásban nem nagyon éri utol magát, viszont így is szinte végig sziporkázik. Ahogy a kedvenc Bee Gees nótám felharsan és a még mindig csodálatos Monica Bellucci önmagára lel, az már visszaadja az ember hitét a moziban, de mind zeneileg, mind ötletek terén magasan a mai elvárt szint felett teljesít a film. Ehhez asszisztál a remek színészgárda, kezdve a visszatérőktől az olyanokig, mint Willem Dafoe, Jenny Ortega, vagy éppen Danny DeVito. És újra csak Michael Keatont tudom kiemelni, aki ismét parádézik a szerepben, ami a Batman után már a második folytatása Burtonnel. Ahogy Ryder, úgy korábban ő is azt nyilatkozta, hogy ha valamikor is folytatást vállalna, az ez a mozi volna a nagy stúdióktól kimondottan irtózó rendezővel.

Tim Burton és Michael Keaton szeresse egymást sokáig

Persze nem úgy! Az hiába volna kellően progresszív, pláne, hogy bár már nem egy Maléna (2000), de Burton hülye lenne Belluccit a színészre cserélni. A kapcsolat azonban maradjon meg a két férfi között jó sokáig, hátha még készítenek néhány hasonló filmet. A Beetlejuice Beetlejuice-ban minden a helyén van, fekete komédiaként jól működik. 

De szó mi szó, jól áll neki, idén meg már annyi csalódás került moziba, hogy azok után tiszta öröm egy ilyen visszatérőt látni. Mert 36 év után ez kimondottan szép eredmény, mégha nem is kimondottan kiemelkedő. Ami talán szomorúbb, hogy sok poént csak az eredeti film rajongói fognak értékelni. Tehát érdemes megnézni az 1988-as Beetlejuice – Kísértethistóriát, mielőtt betérnénk a moziba, és addigra talán rögzül az is, hogy még véletlenül se mondjuk ki háromszor a bogárdzsúz nevét.