Mozart gyilkosság áldozata vagy sem? – 40 éves a zene és film magnum opusa

Nyitókép: Warner Bros.

Constanze megérezte, hogy baj van, ura veszélyben, de a néző még ennél is biztosabb abban, hogy a szerető feleség későn érkezik haza. És ugyan csak egy rövid taktusnyi idő telik el a nagy zeneszerző élete és halála között, ez pont elég ahhoz, hogy ahogy a gyászolónak, úgy a mi szívünk is megszakadjon. Aztán miközben felcsendülnek a Lacrimosa borzongató dallamai, a 40 éves Amadeus képeit nézve a mi szemünkben is összegyűlik a könny, és jól tudjuk: 

Miloš Forman mozija éppen úgy halhatatlan, mint a zeneszerző, Wolfgang Amadeus Mozart, akiről szól.

Amadeus rövid, de produktív élete

Csodagyerekként kezdte, bejárása volt a főurakhoz, mégis nyomorogva, fiatalon talált rá a halál. Hogy vihogó, közönséges ficsúr volt vagy minden idők legnagyobb zeneszerzője, az relatív és mindössze nézőpont kérdése. Az viszont tény, hogy még évszázadok múlva is emlékezni fognak rá és a zenéire. Lényegében ez az a fajta halhatatlanság, amit sokan erőszakosan hajszolnak. 

Csak éppen ez a kitüntetés nem mindenkinek adatik meg.

Így az udvari zeneszerzőnek, az olasz Salierinek sem, ki onnantól kezdve, hogy Mozart a császár látószögébe került, már csak másodhegedűs lehetett. Micsoda büntetés lehet ez annak, ki csak úgy szomjazza az elismerést és várja a kitüntetett figyelmet, mégis a középszerűség a jussa? És Forman filmje igazából ezt mutatja be, a rendezői változattal immáron 3 teljes órában.

Nem egyedüli pillanat ez a filmtörténetben, de legalább annyira megrázó, erőteljes és megdöbbentő, mint ahogy Francis Ford Coppola 1992-es Draculájában Gary Oldman fordul el Istentől. Innentől pedig Salieri megszállottan vágyik arra, hogy legyőzze, valahogyan felülmúlja Mozart győzelmét, kinek minden nap szörnyű bukását várja. Végül pedig az őrületben végképp elmerülve tesz is érte, hogy az irigyelt zeneszerzőt utolérje az elkerülhetetlen vég.

A zene és film magnum opusa

Mozart ugyan a beszámolók alapján valóban hajlamos volt illetlenül viselkedni, a zeneszerzőt egyértelműen Salieri látásmódjában mutatja be a film, eképp az abszolút hallással megáldott zseni éppen annyira fantasztikus zeneszerző, mint vihogó, félkegyelmű bolond. Már önmagában ezzel is különleges a film, ami így se nem isteníti, se nem kritizálja a művészt, helyette a legfőbb irigye kezébe adva a mikrofont hagyja, hogy ő vezesse a show-t.

Az 1984-es Amadeus ráadásul azon kevés filmek egyike, melyek időtlenek. A kizárólag természetes fények mellett, lámpákat nélkülözve forgatott mozi születhetett volna akár a '90-es vagy a 2000-es években is. Időtálló alkotás, melynél Mozart csodálatos művei éppúgy belesimulnak a képkockák és jelenetek közé, szinte észrevétlenül beépülve a történetbe, mint a hallójáratainkba. Ráadásul ha Tom Hulce nagyszerű Wolfgang Amadeus Mozartként, Elizabeth Berridge pedig imádnivaló Constanze-ként, akkor F. Murray Abraham esélyesen erre a szerepre született.

Rekviem egy zeneszerzőért

Mozart zenéjét lényegében mindenki elismeri. Még az is, aki nem annyira rajongója a komolyzenének, vagy éppen más zeneszerző a kedvence. De akár Bach, Vivaldi vagy Wagner stílusát szeretjük, ez semmiképpen sem befolyásolja a tényt, hogy az osztrák művész korának legnagyobbja volt. Miloš Forman pedig erről emlékezik meg úgy, hogy lényegében a főművét jelentő produkcióval tiszteleg az örökkévaló muzsika előtt. 

Peter Shaffer saját színdarabja alapján írt forgatókönyve a legjobb kezekbe került. Az Amadeus talán nem mindenben történelemhű, de még ma is borzongató és nagy erejű filmalkotás, aminek a végét a néző esélyesen megkönnyezi. Nem véletlenül kapott 8 Oscart. És milyen méltatlan, hogy miközben a streaming szolgáltatók virtuális polcai roskadoznak az átlagosabbnál átlagosabb filmektől, azt kell látnunk, hogy – nem egyedüliként, hiszen számos születésnapos filmnél tapasztalom ugyanezt – pont egy ilyen mozit nem lehet elérni pl. a Maxon.

Pedig ha valami, akkor az Amadeus megérdemelné, hogy a kínálat és a filmes örökség része legyen.