La Niña: ha megjelenik ez a „nő” Európában, annak könnyen káosz lehet a vége!
Egyre valószínűbb, hogy felborítja az európai időjárást a La Niña, amely nem csak a télre, de a 2025-ös évre is rendkívüli hatással lehet.
Állítólag a gyermeket vállalók az önzők, mert erre a világra szülni felelőtlenség, a gyerekek idegesítőek, s úgyis túl vagyunk népesedve a Földön – van ám egy óriási hiba ebben az érvelésben.
Nyitóképünk illusztráció
***
Igen, le kell szögezni, mindjárt az elején: a gyermekvállalás kérdése egyéni szinten természetesen magánügy, és kismillió ok húzódhat meg minden sajátos döntés mögött, amiket tiszteletben kell tartani, és pont.
Van, ahol egészségügyi oka van például annak, hogy egy pár nem vállal gyereket – itt illene a lehető legnagyobb tapintattal és tisztelettel hallgatni. Sokan vannak, akik egyszerűen nem találják meg azt az embert, akivel ebbe a sok nehézséggel és lemondással járó, mégis gyönyörű kalandba bele tudnak, bele mernek vágni.
Olyan is biztos van, aki saját anyagi lehetőségeit mérlegelve úgy dönt: kivár még,
biztosabb anyagi alapot teremt hozzá, és majd akkor. Hiszen, bár a forrásokat bőkezűen mérte a magyar kormány, különösen az elmúlt szűk évtizedben, mindig akadtak, nem is kevesen, akik élethelyzetük folyták kimaradtak ebből, az elszabaduló infláció, s különösen az ingatlanárak mellett pedig minden támogatás értéke olvad, mint klímaváltozott napon a vaj.
Akad, akinél a jövőbe vetett bizalom hiányzik – háború, klímaváltozás, „ebbe a világba nem érdemes szülni” –, még ez is érthető valahol. Emellett azonban nem kevesen vannak – egyre többen, vagy csak egyre láthatóbbak? –, akik úgymond
kényelmi szempontok szerint döntenek a gyermektelenség mellett.
S ami még érdekesebb, nekik egy hangosabb részük így vagy úgy, de összetalálkozik különféle fórumokon azokkal, akik szó szerint gyűlölik a gyerekeket. Ők egymás döntéseit igazolva, s végül egymás érveire ráduplázva bizonygatják, hogy ők, és csakis ők döntöttek jól, mint például a Gyerekmentes Övezet nevű Facebook-képződményben.
Önmagában is elég érdekes mindazon érvek groteszt kavalkádja, amiben az ember itt találja magát.
Van itt klímapesszimista haláltánc – „boldog megfővést” kívánva az unokáknak, nyilván mások unokáinak –, káröröm, ha valami gyermekekkel kapcsolatos nehézség merül fel, heves helyeslés, ha valahonnan valamilyen formában kitiltják a gyerekeket, felháborodás minden egyes, gyermekeseknek juttatott kedvezmény miatt, különösen, ha az a határon túli magyarokat segíti – mindez még beleilleszkedne az egybites kéttáboros hazai politikai klíma ellenzéki sztenderdjei közé, de van itt még más is:
boldog triumfálás a népességfogyás újabb híreire reagálva.
Micsoda, hogy dögöljünk meg? Hát dögöljünk meg!
Egyelőre erős kisebbségben vannak ők – nemrégiben egy felmérés szerint a lakosság 84 százaléka aggódik a demográfiai hanyatlás miatt, vagyis csak 16 százalék nem.
S aki ezt késlelteti azzal, hogy gyermeket hoz a világra, és még fel is neveli? Az ezek szerint önző, mert
Eközben az önző-bélyeg rásütése a gyermekesekre remekül megfér náluk azzal, hogy önigazolásuk egyik fontos eleme egyébként, hogy
gyermekmentesen több pénzük és idejük jut fogyasztani, szórakozni, önmegvalósítani, és ennek rendszeresen, büszkén hangot is adnak.
Gyermek egyenlő nyomor, gyermektelenség egyenlő jólét, boldogság, miegymás (kivéve, ha a csúnya, gonosz kormány pénzt ad a gyermeket vállalóknak, olyankor mégis, néhány tízezer forint is nagyon tud áttételesen fájni a gazdag, független szabadsághőseinknek). A görcsös igyekezet önmagában szót sem érdemel, mindenki pácolódjon nyugodtan abban a frusztrációban, grillezze ropogósra magát abban a hergeldében, amelyikben óhajtja.
A kognitív disszonancia ehhez már csak fűszer.
Pedig vannak ebben a világban bizonyos evidenciák. Például, hogy érdekem, hogy a közösség, amelynek tagja vagyok, fennmaradjon, s ha lehet, gyarapodjon. Mert azon a téren a 21. században sem állt be változás, hogy egy nemzet, egy kultúra erejét (persze sok más faktor mellett) az azt ismerők és megélők létszáma determinálja. Ha az adott kultúra meggyengül, érkezik a helyére más, és felszámolja azt, mert a nyugati világon kívül sehol máshol nem érdekli egyik kormányt sem a klímavédelem-alapú születésszám-korlátozás, a népességfeleslege tehát logikus módon fogja kitölteni a keletkezett hézagokat.
A másik egyértelmű helyzet merőben gazdasági: egyszerűen kevés a dolgozni tudó ember az országban, kell az utánpótlás, nemcsak most, hanem húsz-harminc év múlva is.
Persze, erre mondanák, ott a migráció, hozzuk be „készen” –
vagyis, ami nagyon fontos: ne gyerekként! – a munkaerőt, bajlódjon vele más, profitáljunk mi. Vagy ott van a robotok előretörése, ami szintén megoldhatja a munkaerőhiányt egy országban – vélekednek. Hogy mi lenne a gyermektelenek nyugdíjával, ha mondjuk az ő álláspontjuk válna többségivé, ebben jobb, ha bele sem gondolunk.
S ha már önzés: elég egyértelműnek tűnik, hogy a „kényelmi” gyermekmentesek (a szó nem véletlen, a „kényelmi autósok” zöldzsargon mintájára született, amit azokra szeretnek vonatkoztatni, akik tudnának annyit tenni a közösségért, hogy nem ülnek autóba a szomszéd kukáig, mégis tesznek erre) bort isznak, míg vizet prédikálnak.
Hiszen éppúgy élik fel az ország fentebb taglalt etnikai és kulturális tartalékait egy-két generáció alatt,
mondván, majd lesz megoldás, mint a bolygó erőforrásait az, aki magánrepülővel repked rögbimeccsre, netán munkába, kizárólag benzintemető pickupokban közlekedve érzi jól magát, és tíz marha felnevelésekor keletkező mennyiségű károsanyag termelődik mindegyik exra wagyu steakjénél.
Persze, emerre is lesz megoldás – a lényeg, hogy gyerektelen barátaink kellően magas lóról tudják leinteni a kritikusokat, noha jókora részüknek valójában csupán annyi van a fókuszában, hogy
mindenképp legyen, aki kiszolgálja, s utána az özönvíz.
De van itt még valami. „Ha a családfa vele ér véget, akkor vele ér véget, az ő élete legyen színes, tartalmas, boldog és szabad! olyan, hogy amikor megöregszik vagy eljön az utolsó órája, elmondhassa, élt és milyen jól!” – íme az egyik javaslatként megfogalmazott bejegyzés az illető saját lányának adott tanácsaiból. Természetesen kívánom, hogy legyen így, mind a 84, mind a 16 százaléknak – azonban azon érdemes elgondolkodni, hogy hol érik az embert ezek az utolsó órák, sőt, utolsó évek.
Akik eszerint élnek, azokat a gyerekeik körében nem, ez ugyebár egyértelmű.
S ha mindenki más is így gondolkodna körülöttük, akkor addigra, mire a végső óra eljön, már vagy állam nem lenne – így egészségügy sem, ápoló sem –, vagy az általuk felkínált két torz „kiút” valamelyike valósulna meg.
S bár biztos van olyan is, aki annyira elhidegült a saját gyerekeitől, hogy szívesebben osztaná meg ezt egy nyelvünket-kultúránkat felületesen ismerő bevándorló ápolóval, vagy egy mesterséges intelligencia által mozgatott robottal, mint velük – azért valószínűleg a többségünk nem így van ezzel.