Az ukrán filmtől elszorul a szíved, a felvidéki magyar rendező pedig szökött rabokat táncoltat

Nyitókép: CineFest

Számomra egyértelműen a miskolci CineFest a legrangosabb hazai filmfesztivál, amin 2016-ban nemcsak egy kerekasztal-beszélgetésen vehettem részt, de abban az évben az eseményen nézhettem meg az azóta egyik kedvenccé vált ázsiai filmemet, ami a Vonat Busanba – Zombi expressz.

Idén is abban a tudatban érkeztem, hogy sok izgalmas filmet láthatok. És noha a két napba csak 5 mozifilm megtekintése fért bele, az igényes, két helyszínen (Művészetek háza és Csodamalom Bábszínház) megrendezett fesztivál ismét belopta magát a szívembe. Ebben persze a kelet-európai szekciónak is volt némi szerepe.

Örökkön-örökké – Hűtlenség és erőszak, avagy mindennapok az ukrán lakótelepen

A Forever-Forever (Nazavzhdy-Nazavzhdy) az elsőfilmes Anna Buryachkova alkotása, aki Kijev fiataljainak életét mutatja be a '90-es években. Tonia (Alina Cheban) szemszögéből ismerhetjük meg, milyenek egy tinédzser lány hétköznapjai. Bár Tonia azért nem tipikus, átlagos lány, elvégre ex-barátja elől menekült új iskolába, ahol próbál beilleszkedni az új közegben.

Itt tűnik fel a szívtipró Dzhura (Zachary Shadrin) és a csendes, de határozott Sania (Arthur Aliiev), a lány pedig új érzelmei közt őrlődve próbál irányt választani, miközben még mindig bujkál egykori párja elől.

Maga a megvalósítás pedig remek. A fényképezés, a hangulat profi, sőt a fiatalok is természetes tehetséggel körözik le sok nyugati társukat. Alina Cheban egyszerű szláv szépség, míg Shadrin az a fajta szép fiatal, aki simán befuthat a nemzetközi iparban, mert miközben megvan benne Freddie Prinze Jr. mosolya, az ifjú Christopher Lambert és Moritz Bleibtreu huncutsága, pajkossága, tehetsége is bőven akad.

Aztán a dráma felé közeledve csak azt nem értjük, hogy Tonia miért ilyen hülye, de hát ugye ott a sokakra jellemző „értem majd megváltozik” hozzáállás, miközben többnyire a jófiúk szívják meg a rosszfiúk miatt, akik később pokollá teszik barátnőjük életét.

Ez az élet rendje, pláne fiatalon? Talán. Az biztos, hogy a magyarságnak is ismerős retro a tinédzserek életérzésével, a tomboló hormonokkal elég nyerő kombináció, ami jól áll a filmnek.

Zenit – a börtönben mindenki táncol

György Kristóf, Szlovákiában született magyar rendező filmje érdekes projekt, amely szlovák produkcióként, nemzetközi gárdával, Magyarországon készült, 18-19 nap alatt. Legfőbb különlegessége pedig az, hogy egyetlen dialógus sincs benne, mivel táncosok játsszák el szó nélkül a szerepeket, méghozzá egy 74 perces disztópikus sci-fiben.

Hagyom kicsit ízlelgetni.

Egy börtön, ahol a jövőben a foglyok termelik az energiát. Egy nap azonban leáll a rendszer, a rabok egy része pedig sikeresen megszökik – végül azonban egy nagy üreg mélyén találják magukat, ahonnan a kiút elérhetetlennek tűnik.

Ez az alapkoncepció, aztán innentől bontakozik ki a táncfilm, amely magyar, orosz, angol, román, német, svéd és szlovák, francia táncosokat megmozgatva mutat be egy komor sztorit, melyben a hatalom olyan kezébe kerül, aki nem tudja azt megbecsülni, ezért újabb káros és erőszakos hierarchia alakul ki a rabok között, akik lassan azt is elfelejtik, miért indultak és hova tartottak.

Ilyen formán, továbbá alapvetően a rendezés és a fényképezés szempontjából érdekes és izgalmas projektről van szó. Még a táncosok színészi játékát is tudtam élvezni.

A több mint egy óra azonban szerintem sok volt ahhoz, ami végül a Zenit lett. Ez egy 20-30 perces vizsgafilmként, szerzői rövidfilmként talán működhetett volna, de a remek koncepció ellenére mondom azt, hogy sajnos nem így alakult.

Arról nem is beszélve, hogy koreográfiának és táncnak sem nevezném azt a hadonászást az eltúlzott mozdulatokkal, amit a csapat leművel. Mert igazi táncot sajnos szinte alig látunk. E mellé jönnek a nagy egymásra nézések, amik rendre az Így jártam anyátokkal telepatikus kommunikációját juttatták az eszembe, amik a sikertelenségeikkel elég komikus emlékeket hoztak fel. Az is kérdéses, hogy egy táncos filmnél hogy készülhetett el a zene a forgatás végén, így nyugodtan állíthatom, hogy az éveken át tartó munka nem ideális mederben folyt.

Nem minden a lelkesedés, de a tehetség sem

Hogy mi a nap tanulsága? Igazából nincs olyan, bár az megfordult a fejemben, hogy a nem mind arany, ami fénylik itt is értelmet nyert. Az ukrán Örökkön-örökké esetében nem számítottam sok jóra, de kellemes csalódás lett, míg a Zenit kifejezetten felkeltette az érdeklődésem, de egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam.

Ilyen ez a popszakma, mondhatnánk, ami részben igaz is, ezzel együtt és ettől függetlenül azonban a filmfesztiváltól nem vették kedvem a negatív élmények sem, pláne, hogy pozitívból is jutott. Így, ha lesz rá lehetőség, jövőre is megcélzom Miskolcot. 

Mert ahogy az internet népe is mondja:

***

Interjú a ZENIT rendezőjével:

Mint kiderült, György Kristófnak a tánchoz korábban nem volt köze, de Prágában tanult, és ott került kapcsolatba koreográfusokkal. A kérdésre, hogy mi volt előbb, a történet vagy csak gondolat, hogy ezzel a formanyelvvel legyen valami előadva, az alkotó úgy felelt, hogy „a koncepció volt, a formanyelv volt, és olyan történetet kellett találni, amit mozgással elmondható”.

Arra, hogy hogyan készül egy ilyen film forgatókönyve, csak egy rövid választ kaptunk, miszerint „ugyanúgy volt forgatókönyvünk, és ugyanúgy több évig dolgoztunk rajta, de abban a pillanatban, ahogy beszéltünk a táncosokkal, elkezdtünk a helyszínen próbálni, gyakorlatilag újra kellett gondolni az egészet, újraépítettük a történetet, de olyan szinten, hogy volt olyan reggel, mikor nem tudtuk, hogy aznap mit fogunk forgatni”.

György Kristóf  azt is elmondta, hogy először színészeket próbáltak ki, de „arra jöttünk rá, hogy nagyon lassúak. Lassabbak, mint a táncosok, és mivel sok improvizációra volt szükség, profi táncosokkal egyszerűbb volt dolgozni, de olyan táncosokat kellett találni, akik filmszínészként is jók”.

Mint elmondta a rendező, „ilyenből azért nincsen sok, ezért volt szükség nemzetközi castingra”.

Végül azonban Magyarországon forgott a felvétel, így a stáb szinte egészében magyar volt, a helyszín pedig végül „egy Budapest-közeli kőfejtő lett, ahol hollywoodi produkciók készülnek, valamint bulikat tartanak”.

Megkérdeztük azt is, hogy normál színészekkel vagy táncosokkal könnyebb-e a munka, amire a rendező úgy felelt, hogy „sokkal alázatosabbak a táncosok, mint a színészek. Sokkal problémamentesebbek.” Ahogy elmondta, volt egy magyar színész, akit főszereplőnek szeretett volna, de „nem tudott csapatban dolgozni, ami rendkívül fontossá vált. Végül nagyon kevés elakadás volt, nagyon meglepődtem, pozitív értelemben, hogy így sikerült ráérezniük azoknak, akiknek semmilyen színészi tapasztalataik nem voltak.”

Egy disztópikus sci-fi, táncfilm nem egyszerű dolog, így megkérdeztem, mennyire érezte úgy a rendező, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, amire az volt a válasza, hogy „attól nem féltem, bíztam benne, hogy ha megfelelő emberekkel vesszük körbe magunkat, akkor jó lesz a vége. Sokkal nehezebb és hosszabb volt a finanszírozási folyamat, de onnantól, hogy elkezdtük csinálni, sokkal jobban működött minden.”

Hogy Magyarországon ma, 2024-ben milyen lehetőségei vannak egy filmesnek, arra azt felelte a rendező, hogy „valamilyen szempontból sokkal könnyebb, mint régen, valamilyen szempontból meg sokkal nehezebb.