Roncsból nem volt még elég?
Mármint nem kifejezetten az 1992-es Roncsfilmből, hanem a műfajból, amit képvisel. Mert a Lepattanó is kicsit úgy indul, mint bármi a nyolcvanas, kilencvenes évekből, ami elsőre majdnem el is vette a kedvem. Aztán szerencsére sikerül némileg konszolidálni, a végére egy emberileg szerethető oldalát mutatja meg, amivel még menti a menthetőt. Az apa-fia kapcsolat, a szerelmi szál és a belelkesedő csapat tényleg zsánerfilmmé teszi a súlytalan és igazából stílustalan proli poénkodást.
Aztán mikor Szilárd (Katona László) nekiáll előadást tartani az „arany muffoknak”, miszerint „ez igazából szektorlabda… 1958. november 30-án alapították meg a szövetséget és egységesítették a szabályrendszert, többek között a gombot, azt versenylabdára cserélték – nos, ez a versenylabda, ez egy meghatározott összetettségű műanyag, alakja mindkét oldalon…”, akkor a lányok egyike majdhogynem ráveti magát, mert ugye ma már mind jól tudjuk, hogy a geekség szexi.
A Lepattanó így egy szórakoztató, szerethető filmmé válik, amin lehet nevetgélni, előhozza kicsit a nosztalgiát, de azért az év produkciójának így sem mondhatjuk. Patrick Duffy ide vagy oda, aki egyébként a kevés játékideje alatt odateszi magát, ahogy megszokott hangja, Csankó Zoltán is hozza az elvárt szintet. De a legtöbb esetben nem is a színészekkel van baj, miközben a látvány is igényes és profi.
Szerintem tényleg csak a proli humorról és a prosztó stílusról kéne lepattanni, és akkor mi is labdába rúghatunk – vagy pöckölhetünk.