„És hol kezdve volt, ott vége lesz” – mozikban a Csongor és Tünde

Dargay Attila világának felidézését ígérték, és ezt maradéktalanul sikerült is betartani az új magyar egész estés animáció készítőinek; a Csongor és Tünde nemcsak a figurák kivitelezésében, de hangulatában-szellemiségében is méltó a Dargay-örökséghez. Vörösmarty Mihályéhoz talán már kevésbé, de persze örök kérdés, hogy a korhoz igazított kisebb-nagyobb módosítások nélkül közelebb lehet-e vinni egy, jelen esetben majd kétszáz éves klasszikust a mostani generációkhoz. Lefordítva, önmagában is tud-e hatni az egyébként kétségtelenül csodálatos, ám ma több ponton nehézkesnek, érthetetlennek érzett szöveg, vagy éppen ellenkezőleg, ennek egy az egyben való tálalása csak megnehezíti a befogadást, és örökre elveszi a kedvet az alapművel való fokozatos ismerkedéstől. 

Különösen akkor nem könnyű e téren egyensúlyozni, ha valaki vállaltan a legfiatalabbakhoz akar szólni. Ahogy tették ezt a Csongor és Tünde  alkotói is, akik Dargay még a hetvenes években készített figuratervei és vázlatai nyomán 

És mivel ők jellemzően még nem egyedül járnak a moziba, fontos volt az is, hogy a család többi tagja ne unja magát halálra, amíg a gyerekek jól szórakoznak. 

Merthogy ők jól fognak, azt biztos. Először is, mert már az alaptörténetben, beleértve az ősminta Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilonát, minden benne van, ami egy remek meséhez kell: egymásért különböző próbákat kiállni kénytelen ifjú szerelmespár, az őket segítő vagy gáncsoló alakok, varázseszközök, életigazságok és ha Ilmát, Balgát vagy a három ördögfiókát nézzük, nem kevés humor is. Ráadásul mindez égi és földi tükrözésében, amit felnőttként is egész jólesik nézni a hétköznapokon ezerféle módon ránk szakadó valóságból legalább erre a másfél órára elmenekülve.

A figurák kissé elnagyoltak, de bájosak, kedvesek (még a gonoszokat is tudjuk szeretni), és abszolút követik a Dargay-féle irányvonalat – az nem derült ki egészen pontosan, a skiccek hány százalékos állapotban kerültek sok évtizede az asztalfiókba –, 

Külön piros pont azért, hogy a népi hangszerekhez és motívumokhoz szépen visszanyúló zene nem veszi át az uralmat a sztorin és így annak átélhetőségén. És még egy azért, mert hála istennek nem kell végigszenvednünk azt sem, hogy a szereplők folyton édelegve dalra fakadnak. Ugyancsak a pozitívumok közé sorolható a földi világot képviselő Ilma és Balga a vásznon is szépen kidomborodó vicces „vaskossága” és a három kis ördögfióka kedves vagánysága – összességében ők és az ármánykodó Mirigy sikerültek a leginkább emlékezetesre. Kiváló a szinkron is, arról nem beszélve, hogy Mikó István vagy Menszátor Magdolna nevének megjelenése a stáblistán még egy fokkal ráerősít a nosztalgiára.

Ami viszont néha felszisszenésre ad okot, az a szöveg. Nem amiatt, mintha életszerű lenne számonkérni a teljes Vörösmarty-művet egy tényleg alapvetően gyerekmesének szánt produkción. Pláne hogy a lelkület, az alapvető mondanivaló a kimaradt vagy időrendben kissé átrendezett jelenetek és a viszonylag ízlésesen „modernített” nyelvezet ellenére is átjön, az Éj monológját nagyon szépen megoldották, az eredeti tételmondatai nagyjából a helyükön vannak. A szójátékok csikorognak csak  időnként, 

Az pedig kiváltképp értékelendő gesztus, ahogy a rendezők, azaz az egyik utolsó Dargay-tanítvány Máli Csaba és a Lengemesékről ismert Pálfi Zsolt többek között a kis kerettörténet révén egyértelműen kifejezik a tiszteletüket Dargay Attila és az ő személyén keresztül a Pannónia Filmstúdió, tágabban a magyar animációsfilm-gyártás eddig legsikeresebb korszaka előtt. 

Ennek fontos részese-alakítója volt Dargay Attila felesége és operatőrként állandó munkatársa, Henrik Irén is, aki a sajtóbemutató után úgy fogalmazott, „Attilának ez volt a legnagyobb vágya: gyerekeknek elmesélni a Csongor és Tündét. Mert úgy gondolta, hogy Vörösmarty művének nemcsak a mondanivalója és gazdag szimbólumrendszere csodálatos, hanem olyan tisztaság van benne, ami kizárólag a gyerekek sajátja. Boldog vagyok, hogy bár az életében főleg anyagi okok miatt nem jött össze, az álmából most a lelkes és az előzményeket abszolút tiszteletben tartó utódainak köszönhetően mégis valóság lett. Nagyon tetszik a végeredmény, és szerintem Attila is elégedett lenne vele.”

Nyitókép és jelenetképek: Fórum Hungary