Újabb elfeledett regényt sikerült reanimálni a Gutenberg-pokolból, ez a kikiáltó ráadásul a fotelt is elárverezi alólad

Nyitókép: Böjtös Gábor

Joan Samson egyetlen regényének visszatérése és újra felfedezése is annak a Paperbacks from Hellnek köszönhető, amelyet a Pokolfajzat bemutatásakor már említettem, és amelynek további több száz másik könyv köszönheti újabb népszerűségét. Grady Hendrix 2017-ben meglehetősen sokat tett az olvasókért, akik számos klasszikus ponyvát fedezhettek fel, ezzel új élményeket szerezve. A kikiáltó pedig valódi élmény – még ha nem is minden szempontból kellemes.

Mert ez a történet, ha nem is horror, vérfagyasztóbb minden szörnyetegnél és természetfelettinél.

Átlagos kisváros, átlagos gondokkal

A fülszöveg teljesen átlagos helyzetet és életet vetít elő, amely akár egy hétköznapi történetet is jelenthetne: „New Hampshire egy félreeső szegletében, a mezőgazdasággal foglalkozó Harlowe nevű városkában, ahol az élet alig változott az elmúlt néhány évtizedben, John Moore és a felesége, Mim a föld megműveléséből él, amely generációk óta a családjuké.” De a folytatás minden, csak nem hétköznapi. Hiszen Moore-éknál heti vendéggé válik a helyi seriff, Bob Gore, aki a városba frissen érkezett Perly Dunsmore kérésére adományokat gyűjt a megunt, már nem használt bútorok és tárgyak képében, hogy a férfi azokat árverezéssel tehesse pénzzé.

Először a rend érdekében, új rendőrök biztosítására. De hiába sokasodnak a rendőrök, az árverések nem szűnnek meg, sőt a begyűjtők egyre erőszakosabbá válnak, ha pedig valaki többé nem akarja kivenni a részét az árverezésből, vagy éppen felemeli a szavát, azt vagy baleset éri, vagy hamarosan eltűnik. Harlowe-ban tehát felborul a rend, a lakosok pedig egyre jobban félnek, akár még el is költöznek, mindent maguk mögött hagyva. John Moore-t és az édesanyját azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyják magukat.

Dráma, de annak velejéig gonosz

Sokan tévesen horrornak állítják be A kikiáltót, és bizony a marketing is erre ment rá, ami olyan szempontból érthető, hogy Joan Samson regénye vérfagyasztó. Vérfagyasztóan hihető és elképzelhető. Tele a világ karizmatikus gonosztevőkkel, akik képesek bármivel telebeszélni az ember fejét, ha pedig kiismernek egy közösséget, azt könnyen irányíthatják úgy, hogy a megtévesztettek talán észre sem veszik, hogy mi történik, sőt meg vannak róla győződve, hogy a jó oldalon állnak.

Részben ettől is olyan izgalmas a regény. Már persze a fel nem tett kérdések mellett. Mennyire tartozom felelősséggel akár a családommal, akár a közösségemmel szemben? Mit tehetek, ha a törvény már nem a tisztességes állampolgár oldalán áll? Miképpen védjem meg a saját földem, mikor még a jog szerint engem illető fegyvereimtől is megfosztanak? Meddig mehetek el, mikor már a tulajdonjogom sem tartják tiszteletben?

még csak sokat sem kell tenni érte. Pláne, hogy a természet kincseit és területeit is kizárólag az államok és nagyvállalatok birtokolják.

A kikiáltó, aki nem hagy nyugodni

Perly Dunsmore nemcsak Moore-ékat és a Harlowe-i lakosokat nem hagyja, de az olvasót sem. Éppen úgy, mint Leland Gaunt a Hasznos holmikban (Stephen King), belekúszik az emberek fejébe, majd kihasználja őket. És ez félelmetesebb mindenféle szörnyetegnél. Szomorú, hogy Joan Samson olyan fiatalon elhunyt. Olvastam volna mást is tőle. Ahogy az is szomorú, ahogy volt férje ezt az univerzális történetet az aktuálpolitikába és Trump előző ciklusába erőlteti bele. A kikiáltó legfőbb tragédiája és kortalan igazsága/bemutatása ennél határtalanabb és nagyobb. De mivel benne élünk, már fel sem tűnik.