Természetesen a „magyar kereszt” is Jézus keresztjéből származik – nyilván –, csak éppen túlmutat azon, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy ezer éve István király úgy döntött, Magyarországnak csak akkor van jövője, ha csatlakozik a Nyugathoz és keresztény lesz.
Akár vallásos az ember, akár nem, abban egyet kellene értenünk, hogy Szent István és Géza döntése óta a kereszt a magyarságunkat és a Nyugathoz tartozásunkat szimbolizálja, végérvényesen.
Még akkor is, amikor a Nyugatnak alkonyodik, a Keletnek meg pirkad.
Ebben is egyet kellene érteni – sajnos. Ez a Nyugat már rég nem az a Nyugat, amihez anno csatlakoztunk. A varázsa megkopott, történelemformáló erejét elvesztette, csak meglepetten kullog már az események után, valamiféle reagáló politikát folytatva, a nemzetei büszkeségét pedig valahol a történelem útja mellett hagyta, a méltóságával egyetemben – de olyannyira, hogy
Németország, a Nyugat Nagy Bástyája épp egy olyan országért áldozza fel magát, amely német infrastruktúrát támadott meg, s aztán mindenki szemébe hazudott.
Vajon III. Ottó német-római császár mit szólt volna ehhez? – csak hogy Szent István koránál maradjunk.
Nemrég még azt írtam a de facto önmeghasonlásban szenvedő nyugati kultúra kapcsán, hogy „járjunk elöl illő példával, lebegjen csak az a drónkereszt augusztus huszadikán”. Nos, ezt azóta is tartom. A Nyugatnak alkonyodik, de nekünk is felelősségünk van abban, hogy ezt a folyamatot megállítsuk – vagy legalábbis lassítsuk, ahogy sikerül.