Isten éltesse a szuverén Magyarországot!

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP

„Államalapításunk óta számtalanszor kellett már megvédenünk a szuverenitásunkat ahhoz, hogy megmaradhassunk önálló nemzetként. A próbatételek ugyanakkor megerősíthettek minket abban, hogy most is sikerrel járunk.

Amióta őseink megtalálták végleges hazájuknak a Kárpát-medencét, és berendezték itt a sajátos magyar életet, azóta zajlik itt a harc kelet és nyugat között. Sajátos „átjáróház” volt már ez a terület az érkezésünk előtt is, de érdekes módon a későbbi évszázadokban is általában a Kárpát-medence jelentette a határvonalat kelet és nyugat között. Nem véletlen, hogy a kalandozó magyarok sem vetették meg a lábukat ennél nyugatabbra, ahogyan Mátyás is csak »Bécsnek büszke váráig« jutott »bús hadával«. A Kárpát-medence jelentette a végállomást a hódító tatároknak, majd a törököknek is, ennél sokkal keletebbre pedig a Habsburgok sem terjeszkedtek már.

Magyarország pedig jórészt okosan lavírozott a hódító kelet és nyugat között.

Már az államalapítás idején, a kereszténység felvételekor dönteni kellett a két kultúrkör között, és nem volt ez másképp később sem. Országunk aztán a három részre szakadás idején is két európai nagyhatalom ütközőzónája lett, és talán ekkor rajzolódott ki a legplasztikusabban, hogy mit is jelent kelet és nyugat határán létezni. Aztán jött a Habsburg elnyomás, majd együttélés, amelyet pár évtizeddel később a szovjet függés váltott fel.

Hazánk szuverenitása oly sokszor veszélyben volt, vagy megszűnt az elmúlt ezer évben, de kitartó politizálással, útkereséssel mindig sikerült visszanyerni azt.”

***