Az áhítozva csodált skandinávoknál 80 százalék körüli arányban tesznek eleget a polgárok a felszólításnak és nézetik meg magukat rendszeresen; talán érdemes lenne kipróbálni, mit tudna a magyar egészségügy akkor, ha a betegoldalról biztosított lenne az ilyen szintű odafigyelés.
Az nem a legjobb ellenérv, hogy ne vicceljünk, időpontot se kap az ember az orvoshoz, plusz fájdalmas a vizsgálat és egyébként is, rozsdásak a kórházban a csövek: az elmúlt hónapokban a vastagbélszűrési program keretében kétszázezer embernek postázták ki az otthoni önmintavételhez és a visszaküldéshez szükséges csomagot, abban a reményben, hogy nagyjából kétharmaduk él is majd a kényelmes, diszkrét és természetesen ingyenes lehetőséggel – végül azonban mindössze 40 százalék küldött be mintát.
Még csak meg se kellett közelíteni egyetlen egészségügyi intézményt se, kvázi nullahuszonnégyben bármikor el lehetett intézni a procedúrát, de nem.
Elismerem, hogy akad kedvesebb elfoglaltság is, mint a vécécsészénél bíbelődni – a sokak által még ebéd közben is görgetett Facebook-posztok alá hányós-székletes emodzsikat nyomogatni például mennyivel gusztusosabb! –, de azért valljuk be: végszükség esetén, jobb híján a páciens tud vécépapírt vinni magával a kórházba, az állam viszont nemigen tud székletmintát prezentálni a polgárai helyett.
Aki a maga részéről nem kooperál, annak sajnos nem sok jogalapja van a pintérsándorozásra.