Románia leült az Európai Unió szégyenpadjára – még a kapott kevés jópontját is a magyaroknak köszönheti

Nyitókép: Kahraman Bekcili/Anadolu, Getty Images

Lehetne bonyolítani a dolgot, és akár el is vehetnénk a történet élét, de maradjunk a rideg valóságnál: egy társadalom minőségét és lehetőségeit valamelyest tükrözi az, hogy mennyire olvasott és művelt az átlagember. Hozzáteszem, hogy a műveltséghez nincs köze az iskolázottságnak, mert – már bocsánat – magasan képzett, tanult személy is lehet bunkó vagy életképtelen, míg az egyszerű, de sokat olvasott ember is intelligens és életrevaló. És akármilyen is az illető, bizony számít, hogy mennyit olvasott életében. Mi magyarok pedig olvasunk, nem keveset – de nem is eleget!

A száraz tények, online

Az Eurostat 2022-re vonatkozó felméréséből az derült ki, hogy Romániában olvasnak a legkevesebben az egész Európai Unióban. A romániai lakosság mindössze 29,5%-a mondta azt, hogy az elmúlt 12 hónapban olvasott könyveket, amivel az ország a dobogó csúcsára állhatott fel, miközben Ciprusnak (33,1%) és Olaszországnak sincs oka ünnepelni (35,4%).

Apró érdekesség még, hogy a rangsort Luxemburg vezeti a 75,2%-os eredménnyel, mögötte pedig Dánia (72,1%) és Észtország (70,7%) található. Emellett fontos az is, hogy a 16 évesnél idősebbek olvasási szokásait vizsgáló statisztikák szerint a fiatalabb generációk valamivel gyakrabban olvasnak. Például az európai 16-29 évesek körében 60,5% nyilatkozott úgy, hogy olvas könyveket, de az arányuk az életkor előrehaladtával fokozatosan csökken, így 65 év felettiek esetében ez az arány már csak 47,2%.

Intermezzo az írás és a véleménynyilvánítás felé

Miért akar írni, aki nem olvas? címmel a Könyves Magazin is lehozta tavaly egykori kollégám, Jászberényi Sándor Facebook-posztját, amely az alábbi módon indít:

Mint azt Sándor több pontban kifejti, írni önmagában nem egyszerű, de annál hálásabb feladat, ami nemcsak egy hobbi, hanem igazából hivatás, mégis, leginkább a 4. pont az, amire felhívnám a figyelmet. Eszerint ugyanis: „Ha nem tudsz felsorolni húsz könyvet, ami minden szexnél nagyobb hatással volt rád, ne is próbálkozz. Az írás 90 százalék olvasás, 10 százalék írás. Előbb jön az irodalom, utána a munka. Ha ezt nem érted, inkább fess.”

És bizony a ma már „mindenki kritikus, mindenki író, mindenki blogger-weblapmester” alapú univerzumban olyan alaptézisről van szó, amelyre érdemes odafigyelni. Hiszen az írás alapja az, hogy olvasunk, méghozzá változatosan. Az írói munkásság kezdete az iskolában a fogalmazás, amihez az alapot a kötelezők és a tananyagok nyújtják, de ha valaki komolyan erre a pályára akar lépni, annak nem is a megfelelő iskola és szak a legjelentősebb lökés, hatás és mozgatórugó, hanem az, hogy minél többet olvasson, eltanulja a szépirodalom és a ponyva, sőt ma már a minőségi internetes újságírás csínját-bínját.

Mert manapság ugye nem is a Gutenberg-galaxis a legjelentősebb, hanem a Zuckerberg-Musk összevont világegyetem, amit különböző egyéb platformok egészítenek ki. 

de még jól be is falazzák, hogy soha ne lássanak napvilágot. És nem a vitával, nem egy ellentétes véleménnyel van gond, hanem azzal a típusú és minőségű tartalommal, amit az internetet elárasztó mémek is jól bemutatnak, vagy amit Radics Peti is recitál a videóiban.

De mondjuk, hogy mindenkinek joga van kommentelni, mindenkinek alapvető polgári joga az, hogy a véleményét leírja mások előtt, még ha más nem is tudja értelmezni. Rendben. De legalább ezeket, a blogokat és a magazinokat válasszuk külön kategóriákra, azokat pedig ne keverjük. És akkor visszatérve Jászberényi Sándor véleményére: valóban, „ha nem tudsz felsorolni húsz könyvet ami minden szexnél nagyobb hatással volt rád, ne is próbálkozz”, legalábbis a közösségi platformokon és esetleg a blogon felül. Mert „az írás 90 százalék olvasás, 10 százalék írás”. Olvasni viszont nemcsak ezért jó.

A konklúzió, offline

De a kis, témánkhoz egyébként kapcsolódó kitérőt követően jöjjön a lényeg, amihez Szirmai Erika, a Pedagógiai Folyóiratokon publikált írásának egy részlete kiváló bevezetés. Eszerint  „Az irodalomról, és ezen belül a regényekről is gyakorta hallható az az állítás, mely szerint a művek visszatükrözik mindennapjainkat, életünket, azt a közeget, amelyben születtek, a valóságot.” Ez a kapcsolat azonban a valóság és az irodalom között fordítva is létezik, hiszen „Az értékekről, normákról való információnyújtással a mű egyúttal szabályozó, normatív funkciót is nyer, azaz mintákat arra, bizonyos helyzetekben hogyan szerepelnek a résztvevők, ez milyen következményekkel jár.”

Mert egy regény valahol tanmese is lehet, amit persze az olvasó a maga módján dolgoz fel, de a különböző, a történetből származó ingerek egyértelműen pozitív és negatív sémák szerint működnek. Pont úgy, mint gyerekkorunkban a mesék világában, és itt újra található egy párhuzam, legalábbis az Index egy korábbi, 2020-as cikke alapján, melynek szerzője úgy fogalmaz: „látszik, hogy akinek keveset meséltek otthon, és így kevesebbet is olvas, ő maga is kevesebb mesét mond a saját gyerekeinek.”

Márpedig a mese is fontos tényező a szocializálódásban. A rút boszorka pórul jár, ahogy az akaratos és rosszindulatú mostoha is megkapja a maga büntetését, míg a segítőkész királyfi és az alázatos leány megkapja jutalmát. Nem arra tanítanak a mesék, hogy másoknak ártsunk, hanem arra, hogy akár a saját javunkat osszuk meg a rászorulóval, az elesettet védelmezzük, és lehetőleg maradjunk őszinték. Éppen ezért sajnálatos a tény, hogy generációról generációra száll a hozzáállásunk azzal kapcsolatban, mesélünk-e gyermekeinknek, miközben ez akár azt is meghatározhatja, hogy később mennyit olvasunk.

Az olvasás ugyanis, függetlenül attól, hogy az írás iránt érzünk-e bármiféle vonzalmat vagy elköteleződést, nemcsak a mentális egészségünkért felel (használják terápiás céllal, nem véletlenül), de az életben is segítség lehet. Vegyük csak a legegyszerűbb példát:

emiatt már egy szerződés elolvasása vagy egy munkahelyi teszt megértése is komoly problémát okozhat, ami akár a magánéletét, akár a szakmájában elhelyezkedést, illetve a pénzkeresést is negatívan befolyásolhatja.

De mondok fontosabbat és merészebbet. Esélyesen kevésbé hajlamosak az erőszakra, akik a szépirodalom, de akár a ponyva nagyjaival kelnek és fekszenek, mivel átgondoltabban, morális szempontok szerint, pozitív karaktersémák viselkedését legalább minimálisan lekövetve reagálnak egy-egy helyzetre. Jó példa lehet erre egy osztályterem, ahol az olvasott, csendes fiú megvédi a lányt, akit az iskola focistája erőszakosan zaklat, ezért a fura, magának való fiúból céltábla válik az általános bullying keretében. Sarkos és klisés példa, de a lényeg szempontjából talán jó lehet.

És bár alapesetben védem a képregényeket és az igényesebb ponyvákat is, mert más közegnek gondolom mindkettőt, amikkel még mindig több a haszon, mint a veszteség, de azért azt mindenképpen hozzáteszem, hogy arányaiban egyáltalán nem mindegy, mit olvasunk. Nemcsak képzeletünk fejlődése okán számít ugyanis, hogy egy Orwellt vagy Huxley-t, Stephen Kinget vagy Rowlingot, esetleg DC vagy Image kötetet veszünk le a polcról. Utóbbiak kifejezetten jók lehetnek előbbiek mellé, vagy éppen bevezetésként azok világába, de nem váltják ki a velük való ismerkedést.

Egy szó, mint száz: szeretem a filmeket. Szeretem a jó képregényeket és ponyvákat. De mindennél jobban szeretek, mindig is mindennél jobban szerettem olvasni. Már 8-10 évesen faltam a könyveket. Már 10 évesen nekiálltam béna történeteket írni. Mert hasonló élményeket, érzéseket és világokat szerettem volna átadni, mint amit én is kaptam. Hiszen ez egyfajta ajándék. 

Elvégre Isten igéjét miképpen kaptuk meg, ha nem írás és olvasás módján? Miken nőttek fel generációk, ha nem a népmeséken, ha nem Orwell disztópikus látomásán, ha nem olyanokon, mint A kis herceg, A Gyűrűk Ura vagy a Don Quijote? Nem az akciófilmekből tanuljuk a jó példákat, nem a fociból, nem az olimpiából, de nem is a háborúkból, még csak nem is a politikából. Mert civilizációnk jövője részben a múltunkban, a klasszikus irodalomban és a jövő íróin múlik. Ahhoz pedig, hogy ők írjanak, olvasniuk is kell, hiszen mint azt már megbeszéltük, „az írás 90 százalék olvasás, 10 százalék írás”. Olvasni pedig jó. Olvassunk hát többet, mint az európai átlag!