Porszem került az EU-s gépezetbe – Orbán mindig egy lépéssel előrébb jár, egyszerűen nincs versenyképes ellenfele

(Nyitókép: AFP)

A rendszerváltáskor tanultunk egy új szót: kirekesztés. Az SZDSZ(-es szellemiség) vezette be, arról szólt, hogy a „jobboldali diktatúra” a más véleményen lévőket nem fogadja el a nemzet részének, „kirekeszti” őket, jelentsen ez bármit is. Teljesen hamis volt az egész, mert valójában ők uraltak mindent (gazdaságot, kultúrát, médiát, oktatást, külkapcsolatokat), és meg voltak sértve, ha valaki másképp gondolkodott.

A kirekesztés fogalma az EU tevékenysége kapcsán tér vissza újra közénk, hasonló logikával: akiknek az elvei számukra nem kedvesek, azokat nem kell a közösség részének tekinteni. Elveik, képviselőik, szavazóik nem számítanak, amiképpen az athéni demokráciában sem lehetett szavuk a metoikoszoknak, a rabszolgáknak vagy éppenséggel a nőknek.

A világháború utáni, úgynevezett demokratikus Európában alapvetően két nagy irányzat létezett: a kereszténydemokrata (konzervatív) és szociáldemokrata pártoké.

(a baloldali értékek mint a szolidaritás vagy a tőke megfékezése éppen úgy eltűnt, mint a keresztény gondolatok, a hit, a nemzeti eszme és a hagyományos világ megőrzése). Nagykoalíciók alakultak (pl. Németországban) vagy sokpárti, különböző irányultságú kispártok szövetségei (Hollandia, Belgium), és ezzel aztán értelmetlenné vált a választás, mert akárkire szavazott a polgár, ugyanazok kerültek hatalomra, sokszor a kompromisszumok kedvéért hátrahagyva az eredeti programokat. 

akik abba nem fértek bele, azokat a demokráciából is kirekesztették. Minél nagyobb lett a támogatottságuk ezeknek a pártoknak (tehát minél inkább növekedett a demokratikus legitimációjuk), annál veszélyesebbnek ítélték őket a demokráciára nézve, sokszor olyan pártok, amelyeknek csak elvétve akadnak szavazói.

A középszerű (vagy inkább sokkal gyengébb) uniós politikusok

felmondják az egyenleckét.

De a gépezetbe porszem került. Nem tudnak mit kezdeni Orbánnal, aki mindig előttük jár egy lépéssel. Szerencséjére (vagy éppenséggel a kontinens nagy szerencsétlenségére) egyszerűen nincs versenyképes ellenfele.

mert ott érveket kell ütköztetni, meghallgatni a másik felet, alternatívák közül választani. Ezért tiltják a háborús diplomáciát az oroszokkal, legújabban bojkottálják a magyar elnökség által szervezett informális miniszteri tanácskozásokat, és igyekeznek távol tartani az EP harmadik legnagyobb frakcióját mindenféle uniós pozíciótól.

Az ukrán válság jó példa arra, miként lehet a logikára és az érdekekre fittyet hányva értelmetlen konfliktusba rángatni országok tucatjait. Két nem EU-tag ország háborújában az Unió az egyik mellé állt (sosem látott elköteleződéssel), olykor akár saját tagjaival szemben is.

Mintha valaki a szomszéd gyerekének adná a sajátjának ígért zsebpénzt. 

Ukrajna nem akar területet átengedni, inkább elvárja, hogy egész Európa vérbe, gazdasági összeomlásba fulladjon. Minket Trianonban sokkal nagyobb és igaztalanabb veszteség ért, mégsem mozdult értünk senki. Ha egy ezeréves állam feldarabolását, sokmilliónyi magyar idegen uralom alá juttatását, minden gazdasági-történeti-vízrajzi-etnikai elv felrúgását gond nélkül lenyelte mindenki,

(Nem mellesleg a háború elhúzódása az áldozatok, a menekültek, a tönkretett sorsok függvényében valószínűleg nagyobb ukrán veszteséget hoz, mint a két keleti megye lakossága.)

1956-ban sem indultak el a nyugati tankok, az amerikai fegyverszállítás, de még a bojkott sem.

Ennek ellenére a szláv népirtást éppen egy magyar miniszterelnök próbálja megállítani; végre egy tevékeny politikus, aki csinál valamit. Pár nap leforgása alatt találkozik és tárgyal a világ legnagyobb hatalmainak vezetőivel, közben idehaza azon fanyalog az ATV-ben a balos újságíró, hogy Orbán „eljátssza a jelentős politikust”,

Én Orbán helyében a bojkott bejelentésének hírére kitennék néhány fotót, amelyen Zelenszkijjel, Putyinnal, Trumppal, Hszi Csin-pinggel parolázik éppen. Ki akarna ezek után Josep Borrellel vacsorázni?

Szinte egyedül próbál a békéről beszélni a háborús hisztériában; nem kizárt, hogy ha az összes szankció, fegyverszállítás stb. gond nélkül átment volna – mert Orbán vétói és „akadékoskodása” nélkül bizonyára így lett volna –, már EU-s katonák masíroznának keleten, EU-s tankokban európai fiatalok ásnák be magukat a Don-kanyarban,

Természetesen egy közepes (és nem kicsi, ahogy a hazai ellenzék is szívesen emlegeti; ami azt illeti, Kaja Kallas Észtországa, a lettek, szlovénok, az EP elnökét adó Málta, vagy akár a minket a NATO-csatlakozásuk megszavazása óta folyamatosan szívató 5,5 milliós Finnország a kicsi…) ország miniszterelnöke egyedül nem váltja meg a világot. Hiába örvendezik a baloldal, hogy „Orbán nem intézte el a tűzszünetet, Putyin megalázta őt stb”,

Ahogy az sem éppen a lúzerség bizonyítéka, hogy független státuszból összehozta a harmadik legerősebb EP-frakciót.

Vannak a cselekvő emberek, és vannak a rombolók. Idehaza is és Európában is. Mi, akik ebben a hőségben most itt a Balaton partján szenvedünk, hogy milyen meleg a tó vize, bízunk benne, hogy jövőre nem a Donban fogunk megmártózni. Nem rajtunk múlik. Pontosabban

Erre azért még jó a demokrácia.

***