Kilencszázhuszonöt éve, 1099. július 15-én ért véget Jeruzsálem ostroma. Hogyan zajlott le a történelem egyik legmeghatározóbb csatája? – erről mesélt nekünk Kovács Örs történészt. A Rubicon Intézet tudományos munkatársa szerint a keresztesek által rendezett vérfürdő megelőzhető lett volna.
Nyitókép: A keresztesek elfoglalják Jeruzsálemet – Émile Signol festménye
Jeruzsálem 1099-es ostromával kapcsolatban a legtöbbet emlegetett történet az, amikor a keresztesek a győztes roham után vérfürdőt rendeztek. Ezt a történészek tényként kezelik, viszont azzal kapcsolatban már viták vannak, hogy hányan estek áldozatul a mészárlásnak.
Erre pontos választ nem tudunk adni, még azt se tudjuk biztosan, hányan lakták akkoriban a várost, vagy hogy az ostromló keresztesek hányan voltak. Röpködnek számok, de óriási különbség van a legkisebb és a legnagyobb becslés között.
Mi a két véglet?
Az első keresztes hadjárat résztvevőit negyvenezertől százezerig becsülik. Az új területek elfoglalásával és a folyamatos csaták során a sereg a hadjárat három éve alatt folyamatosan fogyatkozott. Jeruzsálem ostromához körülbelül 15 000 keresztes kezdett hozzá. Jeruzsálem lakosságát 20 000 főre szokták becsülni. A város lakosságát az ostrom ideje alatt neház megbecsülni. A muszlim védők attól tartottak, hogy a keresztény lakosok elárulják őket, inkább száműzték őket, nem a halomra ölésüket választották. Így jelentősen csökkenhetett a lakosok száma, hiszen a három monoteista vallás hívei nagyjából arányosan élhettek Jeruzsálemben. Más történészek arról beszélnek, hogy a környék lakossága is a Szent Városba menekült, így több tízezer fővel nőhetett Jeruzsálem lakossága, akár 70 000 fő is lehetett. Egy korabeli arab forrás, Ibn al’Arabi háromezer halottat említ. Azaz a 3 000-től 70 000-ig bármi elképzelhető az áldozatok számát illetően. Valójában nem tudjuk a város lakosságát az ostrom pillanatában megbecsülni.
Az érthető, hogy a történészek „számháborúznak”, de valójában az a fontos, hogy a mészárlás sajnos megtörtént.
Azt is tudjuk, hogy a keresztes hadjáratok 200 éve alatt azért mindkét fél követett el a másikkal szemben merényleteket, gyilkosságokat, mészárlásokat.
A korábbi évszázadok muszlim hódításai sem múltak el nyomtalanul, a közél-keleti zsidó közösségeket olykor igencsak megtizedelték, például Alexandriában 629-ben, vagy Jeruzsálem arab kézre kerülésekor 638-ban.
A 11. században is történtek hasonló esetek, amikor a zsidók és keresztények elleni muszlim pogromok indultak,
például Kordova környékén, Fezben vagy Egyiptomban. Ezt figyelembe véve
sajnálatos módon nem volt teljesen egyedülálló az 1099-es jeruzsálemi mészárlás.
Van olyan forrás, amely szerint a keresztesek szabad elvonulást engedtek a végső roham előtt.
Azt azért tudjuk, hogy rengeteg nő, gyerek és sebesült maradt a városban. A zsidó lakosság többsége is ottmaradt, nagy részük az egyik zsinagógában gyűlt össze, melyet a keresztesek rájuk gyújtottak. Lehet, hogy az ostromlók minden támadás előtt szabad elvonulást ígértek, de azt senki se tudhatta előre, hogy melyik lesz a végső roham. Az sem volt biztos, hogy egyáltalán sikerül a kereszteseknek bevennie Jeruzsálemet. Akkori mércével rendkívül nagyszabású csatáról beszélünk, amely mindkét részről elképesztő erőfeszítéseket igényelt és nagyjából ötven-ötven százalék esélye volt a győzelemre a védőknek és a támadóknak egyaránt.
Ennyire jó esélyeik voltak a védőknek?
Volt okuk reménykedni, ha azt nézzük, milyen iszonyatos nehézségekkel küzdött az ostromló sereg. Június 7-én érték el Jeruzsálem térségét, addigra a védelem az összes környező kutat megmérgezte. Ismert, mennyire vízhiányos területről van szó. Ez már önmagában óriási csapás volt a keresztesek számára, és még ehhez jött, hogy a környéken a muszlimok mindent elégettek, így nem volt miből ostromgépeket építeni. A megérkezés utáni hatodik napon a keresztesek ostromot indítottak. Úgy, ahogy voltak, neki a falaknak. Ez nem volt sikeres. Kiderült, hogy így nem fogják bevenni a várost, muszáj rendes stratégiát kidolgozni, körbevenni a várost és kiéheztetni, valamint meg kellett építeni az ostromtornyokat. Ehhez csak elképesztően nagy távolságból tudtak faanyagot hozni.
Szerencséjükre megérkezett hat hajó Itáliából, amelyek rakományát, szerszámait és a legénységét mind fel tudták használni az ostromhoz. Onnan lett szeg és kampó, eszközök az ostromtornyok építéséhez, és valamennyi utánpótlás is érkezett.
A védőknek voltak felhalmozott tartalékaik, és várták a felmentő sereget Egyiptomból.
Hogy nézett ki a döntő csata?
Csak július 13-ára lettek készen nagyjából a tornyok. Július 14-én indították a támadást a Sion-hegy felőli, keleti falra.
Egész éjjel tartó, pokoli küzdelmek árán tudták eljuttatni a falig a tornyokat. Ne felejtsük el, hogy előtte fel kellett tölteni a várárkot is, hogy egyáltalán a torony el tudjon gurulni a falig. Gondolhatjuk, hogy a középkorban ezek mekkora közös erőfeszítéseket igényeltek.
Azt írják a krónikák, hogy egy nagyjából 12 ezres sereg indítja el ezt a támadást a keleti fal ellen.
A védők se tétlenkedtek, mindenféle kőhajítógéppel lőtték őket, próbálták görög tűzzel fölgyújtani a tornyokat. Ez ellen meg az ostromlók védekeztek, vizes bőrökkel fedték el az ostromtornyokat.
Másnap reggelre sikerült egyáltalán a falig eljutniuk a kereszteseknek a tornyokkal, akkor kezdődött meg az átkelés a falra. Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy flotta megpróbálna kikötni valahol és ott egy hídfőállást kiépíteni.
A védőknek addig volt esélyük, míg meg tudták akadályozni, hogy az ostromlók egy falszakaszt elfoglaljanak.
Attóla pillanattól kezdve ugyanis, hogy egy falszakaszt sikerül elfoglalni, a támadó sereg be tud özönleni a létrákon, utána ahogy nő az ostromlók létszáma a váron belül, egyre nagyobb az esély rá, hogy valamelyik kaput ki tudják nyitni. Nagyjából dél körül sikerült a kereszteseknek hidat húzni a torony és a fal teteje között és bemászni. A falszakaszt megtartották, utána pedig igyekeztek kinyitni a Heródes-kaput a fősereg számára. Ekkor jött el az a pillanat, hogy a védőknek nem maradt esélye a támadókkal szemben.
Említette, hogy a zsinagógát rágyújtották az oda menekülő zsidókra. Egy korabeli krónikás azt is írja, hogy a keresztesek Salamon templomába is betörtek, ahol szintén mészárlást rendeztek és „kantárig érő vérben gázoltak”.
A mészárlás valóban óriási volt, de a „kantárig érő vér” túlzás, ez egy jellemző középkori kép, nem kell szó szerint venni.
Ezt is ajánljuk a témában
A jó történész profi, és meg tudja különböztetni a történelmet a politikától – vallja a négyszázadik számához érkező Rubicon történelmi magazin alapító főszerkesztője. Hova jutott és hova tart a magazin harmincnégy évvel az itáliai folyó jelképes átlépése után? Erről faggattuk Rácz Árpádot.
A vérontás után a keresztesek aztán elérzékenyülve vonultak át az Úr sírjához imádkozni. Ez a kronológia igen furcsán hangzik. Mondhati, groteszk.
Ez a történet a középkori vallásosság talán legszélsőségesebb megnyilvánulása.
Nyilvánvalóan sosem lett volna keresztes hadjárat, ha nincsen meg az a vallásos lelkület, amely ilyen mértékű lelkesedéssé tud válni. A harcosok, akik elindultak a Szentföldre, hittek abban, amit csináltak. Ismerjük azt a keresztes jelmondatot, hogy „Deus lo vult!”, ami annyit tesz ófranciául, hogy „Isten így akarja”, vagy „Isten akarata”. A hadjáratokat elsősorban a vallási, a hitéleti motiváció indította el és ez a vallási motiváció tartotta életben. Ez a fanatizmus mindkét fél körében jellemző volt. Ugyanakkor mindkét oldalon megtaláljuk azokat is, akik jóval toleránsabbak voltak. Nem igaz az, hogy minden keresztes vagy muszlim vérszomjas fenevad lett volna.
A vallási fanatizmus viszont egyértelműen az egyik a mozgatórugó volt, ez mutatkozott meg abban, hogy a vérfürdő után a katonák rögtön imádkoztak, és imáikban még akár Isten bocsánatát is kérték.
Ezek szerint az nem teljesen igaz, hogy ezt a mészárlást utólag mindenki helyeselte, beleértve az elkövetőket is. Az Egyház hogyan állt hozzá?
Két fontos egyházi szereplő nem élte meg Jeruzsálem bevételét. II. Orbán pápa ugyan még élt a város bevétele napján, de mire a hír Rómába eljutott, már elhunyt. Ő volt az a pápa, aki az első keresztes hadjáratot meghirdette. A másik pedig,
akit Jeruzsálem pátriárkájának szánt a nyugati egyház, ő Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke.
A pápa őt bízta meg a keresztes hadjárat szervezésével, koordinálásával. A keresztes hadjárat ugyanis nemcsak katonai offenzíva volt, hanem társadalmi és vallási mozgalom is, amelyhez Adhemar biztosította a pápai jelenlétet.
A püspök kiváló szervezői képességekkel bírt és hatalmas népszerűségnek örvendett a seregben. Becsületes, imádságos életet élő ember volt. Sajnos út közben, 1098-ban tífuszjárvány következtében meghalt. Könnyen lehet, ha Adhemar jelen van a jeruzsálemi ostromnál, akkor ez a mészárlás nem történik meg. Ezt abból lehet sejteni, hogy a püspök egészen a haláláig nagyon ügyesen bánt a kardforgatókkal és adott esetben képes volt arra is, hogy megfékezze őket. Személy szerint úgy hiszem, Adhemar megakadályozta volna az 1099-es vérfürdőt.
Így viszont az ostrom csúfos történetként vonult be a történelembe.
Az igazság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy a hadjárat következtében létrejövő keresztes államokban a korhoz képest nagyfokú vallási tolerancia volt jellemző.
A muszlimok és a zsidók szabadon gyakorolhatták a vallásukat, meggazdagodhattak és akár alacsonyabb szintű hivatalokhoz is hozzájutottak. A korban szokatlanul igazságos ítélkezés zajlott a jeruzsálemi udvarban. Ha kellett, templomos lovagokat is felkötöttek, ha megszegték a törvényeket. A keresztény bíróságok minden további nélkül ítélkeztek muszlimok vagy zsidók javára keresztényekkel szemben.
Kovács Örs történész, történelemtanár, a Rubicon Intézet tudományos munkatársa. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium történelem–francia szakos tanára, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából készített középiskolai történelemtankönyv-sorozat főszerkesztője és egyik szerzője, több szakmai bizottság tagja. Fő kutatási területe a magyar–francia kapcsolatok alakulása a XX. században.
Kapcsolódó vélemény
Mandiner
A középkor embere jellemzően nem egy minden nap templomba járó, jámbor öregasszonyra hasonlított.
II. András királyunk kiváltságlevele az Aranybulla és a Szent Korona együttes jelentőségéhez mérhető a szászok tudatában, mondja el a Tringli István történész a Mandinernek.
Visszaviszik a „helyére”.
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Az ítélet még nem jogerős.
Az orosz elnököt nem hatotta meg a német kancellár telefonhívása.
