Nyitókép: Photo by GraphicaArtis/Getty Images
„Hiszen sokszor letérünk az útról. De ilyenkor megkapjuk a jeleket Istentől (ateisták és agnosztikusok számára: az univerzumtól), hogy visszatereljen minket. Andrew Matthews fogalmazta meg, hogy először kavicsot dob hozzánk, aztán követ, majd egy sziklát, és ha ettől sem térünk észhez, akkor előbb-utóbb egy hegyet. És eljön egyszer egy pillanat, amikor végleg elveszett az »út«, és nincs már visszatérés a sorsfeladathoz. Ez a halál. A lélek halála. Amikor feladja.
Ezzel persze a fizikai halál is jár. De az csak eszköz a lélek számára. És ez sokféle lehet. A betegség az egyik. Az önfeladók, az érzéseiket elfojtók, másoknak mindig megfelelni akarók (önalávető coping-mechanizmus) tipikus betegsége a rák. Ami belülről emészt. A mély, belső vágyaik kielégítetlenségét, érzelmi szükségleteik hiányát pótcselekvésekkel helyettesítők (túlkompenzáló coping-mechanizmus) kevésbé betegségekben, inkább balesetekben halnak meg. Az ő lelkük nem szép csendesen csúszik a halál felé, hanem hirtelen éri el azt a pillanatot, amikor »besokall«, amikor egyszerűen nem bírja már tovább, elfogyott az ereje a pótlékok gyártásához, és már semmilyen külső forrásból nem tudja kielégíteni a belső űrt. (Hogy tudományosan, neurobiológiailag is megfogalmazzuk: semmilyen dopaminlökettel nem képes már kompenzálni a szerotoninhiányt.)
Utóbbinak nyilván klasszikus esetei az extrém sportban bekövetkezett balesetek (vagy akár a sima közlekedési balesetek), de a kábítószer-túladagolások is. Ezeket hajlamosak vagyunk szerencsétlen véletlennek tulajdonítani. Vagy emberi hibának. Valójában azonban itt is a lélek döntött: nem bírta tovább, meg akart halni. Még ha ez nem is tudatosult az agyában, még ha a szellem nem is így gondolta.
De mi van, ha lezuhan egy repülőgép? – merülhet fel ilyenkor a kérdés. Az azon utazók mindegyikének meg akart halni a lelke? Beleértve a gyerekeket is? Mondtam az elején, hogy merész gondolat. De talán igen. Talán mindegyikük eljutott arra a pontra (biztos, hogy nem tudatosan, hanem mélyen belül, a lelkében), hogy képtelen megbirkózni a sorsfeladatával. Hogy egyszerűen nem képes önmaga lenni. Peter Attia a magyarul is megjelent kiváló könyvében (»Outlive« – »Végigélni«) ír arról, hogy az ember feladata nem az, hogy valamivé váljon, hanem hogy »visszaváljon«, azaz levetkőzze mindazokat a szokásokat, viselkedésmintákat, agyi sémákat, amelyek az évek során rárakódtak. És igazán az az ember legyen, amilyen még tiszta, gyermeki lélekként volt. (Csak persze később erre okosabban, felnőttebben, több tudással vagyunk képesek.)