Sorsfeladataink az életünkben

Nyitókép: Photo by GraphicaArtis/Getty Images

„Hiszen sokszor letérünk az útról. De ilyenkor megkapjuk a jeleket Istentől (ateisták és agnosztikusok számára: az univerzumtól), hogy visszatereljen minket. Andrew Matthews fogalmazta meg, hogy először kavicsot dob hozzánk, aztán követ, majd egy sziklát, és ha ettől sem térünk észhez, akkor előbb-utóbb egy hegyet. És eljön egyszer egy pillanat, amikor végleg elveszett az »út«, és nincs már visszatérés a sorsfeladathoz. Ez a halál. A lélek halála. Amikor feladja.

Ezzel persze a fizikai halál is jár. De az csak eszköz a lélek számára. És ez sokféle lehet. A betegség az egyik. Az önfeladók, az érzéseiket elfojtók, másoknak mindig megfelelni akarók (önalávető coping-mechanizmus) tipikus betegsége a rák. Ami belülről emészt. A mély, belső vágyaik kielégítetlenségét, érzelmi szükségleteik hiányát pótcselekvésekkel helyettesítők (túlkompenzáló coping-mechanizmus) kevésbé betegségekben, inkább balesetekben halnak meg. Az ő lelkük nem szép csendesen csúszik a halál felé, hanem hirtelen éri el azt a pillanatot, amikor »besokall«, amikor egyszerűen nem bírja már tovább, elfogyott az ereje a pótlékok gyártásához, és már semmilyen külső forrásból nem tudja kielégíteni a belső űrt. (Hogy tudományosan, neurobiológiailag is megfogalmazzuk: semmilyen dopaminlökettel nem képes már kompenzálni a szerotoninhiányt.)

Utóbbinak nyilván klasszikus esetei az extrém sportban bekövetkezett balesetek (vagy akár a sima közlekedési balesetek), de a kábítószer-túladagolások is. Ezeket hajlamosak vagyunk szerencsétlen véletlennek tulajdonítani. Vagy emberi hibának. Valójában azonban itt is a lélek döntött: nem bírta tovább, meg akart halni. Még ha ez nem is tudatosult az agyában, még ha a szellem nem is így gondolta.

De mi van, ha lezuhan egy repülőgép? – merülhet fel ilyenkor a kérdés. Az azon utazók mindegyikének meg akart halni a lelke? Beleértve a gyerekeket is? Mondtam az elején, hogy merész gondolat. De talán igen. Talán mindegyikük eljutott arra a pontra (biztos, hogy nem tudatosan, hanem mélyen belül, a lelkében), hogy képtelen megbirkózni a sorsfeladatával. Hogy egyszerűen nem képes önmaga lenni. Peter Attia a magyarul is megjelent kiváló könyvében (»Outlive« – »Végigélni«) ír arról, hogy az ember feladata nem az, hogy valamivé váljon, hanem hogy »visszaváljon«, azaz levetkőzze mindazokat a szokásokat, viselkedésmintákat, agyi sémákat, amelyek az évek során rárakódtak. És igazán az az ember legyen, amilyen még tiszta, gyermeki lélekként volt. (Csak persze később erre okosabban, felnőttebben, több tudással vagyunk képesek.)

Mi ez, ha nem maga a sorsfeladat? Vagyis: járjuk pontosan azt az utat, amit a lelkünk – Istennel közösen – kijelölt magának. A tudomány és a hit tehát ugyanoda mutat.

De ha nem azon járunk, biztos, hogy hamarabb meghalunk. Amikor már úgy érezzük, nem tudunk visszatérni igazi önmagunkhoz, akkor »kicsekkolunk«.

A sorsfeladatot azonban teljesíteni is lehet. Legalábbis annyira, hogy a lélek elégedett legyen. Hogy »bevégeztetettnek« érezze. Ahogy Krisztus is a keresztfán. Ő pontosan ezt a sorsfeladatot jelölte ki magának, mielőtt megszületett. Az ő útja a kereszthalál volt. Krisztus volt az egyetlen, aki épp azért halt meg, hogy beteljesüljön. Ezért is ő a Megváltó.”

***

***