Nádas Péter bűne, hogy fehér férfi

Nyitókép: MTI / Balogh Zoltán

„Nem tudom, mire gondol most Nádas Péter. Természetesen azt sem tudhatom, mit érez. Meg hogy foglalkoztatja-e egyáltalán, miként fajulhattak el ennyire a dolgok. Mert elfajultak, ugye, ez tagadhatatlan, egészen az egyelőre verbális fajüldözésig. Vagy az européer európai író, akinek neve rendszeresen felmerül az irodalmi Nobel-díj odaítélése előtt, a személyes érintettség ellenére, vagy éppen azért, egyszerűen legyint egyet és szó nélkül tovább ír. Mert úr ír, vagy mi, aztán a többit majd meglátjuk. Vagy nem egészen.

Mindenesetre az történt, hogy a Haus der Kulturen der Welt, azaz a Világ Kultúráinak Háza irodalmi díjának odaítélése után (az elismeréssel egyébként 35 ezer euró is jár, ami azért már látszik) némi botrányszag kezdett terjengeni a szabadnak mondott levegőben. Na, nem az elvárható mértékben, nem robbant fel az internet, nem üvöltöttek fel egy emberként az éjszaka sötétjében a közösségi oldalak feketeöves kommentelői, de azért mégiscsak. Ugyanis már megint szintet léptek a progresszívnek nevezett woke-agyamentek és az ügynek ezúttal magyar vonatkozása is van.

ami így utólag nem mindennapi bevonzásnak tűnik. Aztán nem ő nyert. Ez idáig rendben is lenne, előfordul az ilyesmi a legjobb családban is, ízlések és pofonok különbözők, a zsűriben is emberek ülnek, s a többi. Még akkor is megtörténhet, ha egyébként Nádasé volt a legjobb könyv, sőt.

Na de az indoklás. Az káprázatos. Nádas azért nem nyerhetett, mert fehér férfi. És mint ilyen, kiváltságos. Igen, jól olvasták, ezért. Ketten álltak ki mellette, említsük meg őket név szerint, megérdemlik, mint ahogy lassan a maradék normálisak a Bátorság érdemrendet is, az összes létező karddal és kereszttel.

Juliane Liebert és Ronya Othmann. Majd még tetézték is az agyalágyultak ezt az egész rémregényt. Amikor Juliane Liebert felszólalt Nádas mellett, az egyik zsűritag nem bírta tovább a szólás-és véleményszabadság ilyetén megnyilvánulását, felpattant és ezt találta közölni vele: fehér nőként amúgy sincs itt semmi mondanivalód.

Gyönyörű, nem? A lánglelkű ítész ugyanis ezen a ponton ugrott egy jó nagyot, tekintve hogy Juliane Liebert nő és mint ilyen, hátrányos helyzetű. Marad az, hogy fehér és ez a baj. Ja, azt majd elfelejtettem, hogy mindez Európában, Németországban eshetett meg. A színtiszta, hétköznapi rasszizmus. És még senki nem fordult felháborodva mondjuk a Helsinki Bizottsághoz. De helyesbítek. Ezek nem agyalágyultak. Ezeket ezért fizetik. Eleinte még jókat röhögtünk rajtuk. Később néha azért már az arcunkra fagyott a mosoly. Azt meg talán nem kellene megvárnunk, hogy úgy járjunk velük, mint annak idején nagyapáink a komcsikkal és a nácikkal.”

***

***