Hogyan válik Nádas Péter rémisztő képződménnyé?

Nyitókép: MTI / Balogh Zoltán

„Vannak olyan szerzők és művek is, akikkel bizonyos helyeken nem illik előhozakodni, akiket sokan ismernek és szeretnek, de ez nem »elegáns«. Egy írónál az is megkerülhetetlen, milyen hatást gyakorol. Marék Veronika teljes Boribon és Annipanni sorozatának szövege valószínűleg elférne tíz A4-es lapon, mégis generációk és gyerekek százezrei nőttek fel rajta, akik akár »kedvenc írójuknak« is tekinthetik őt.

Bartos Erika íróként értelmezhetetlen, mégis a könyvei eladott példányszáma alapján felszínes szemlélő akár sikeres »író«-nak tarthatja. Wass Albert könyveit a kétezres évek elején százezrek olvasták ki (valóban elolvasták, és általában lelkesen, élvezettel), a »hivatalos« irodalom viszont továbbra sem hajlandó jelentős íróként tekinteni rá, miközben néhány »szakértő« a csak néhányuk által olvasott alkotókat felmagasztalja. (Az akkori Szépirodalmi Kiadó egyik szerkesztője mondta nekem még a nyolcvanas évek végén az egyik ilyen »futtatott« író munkájáról, hogy »zseniális, de nem bírtam végigolvasni«.)

Végül pedig visszaérkezünk a kezdő problémához, a minőséget elvileg garantáló díjakhoz, amiket leginkább ismeretség alapján osztanak, szakmai szervezetek ajánlásával, mint a kiváló pedagógus vagy élenjáró bányász címeket, értelemszerűen azoknak, akiknek személyes kapcsolatai, érdekérvényesítő képessége kellően erős; függetlenül a teljesítménytől.

Most azonban Nádas Péternek ez balul sült el; ahogy eddig ő vitte el a díjakat azért, mert kötődései alapján ő volt a kedvezményezett, hirtelen lett egy kedvezményezettebb csoport.

A németek eddig különösen aktívak voltak abban, hogy az általuk egyáltalán nem ismert magyar irodalomba mindenféle kitüntetésekkel belekontárkodjanak, sokszor komoly díjakat is megszerezve így bizonyos honfitársainknak (ne feledjük, Kertész Imre Nobel-díját is német kiadója menedzselte leginkább, és nyilván a német fordításra hivatkoztak, hiszen magyarul aligha olvas bárki is a Nobel bizottságban), ezúttal félreérthetetlen jelzést adtak, hogy még az ő pixisükből is ki lehet kerülni, ha valaki nem érti kellően az idők szavát.

Azt azért áttételesen megtudtuk, hogy a rettenetesen elnyomó Orbán-rendszerben senki sem gátolja az ellenzéki érzületű írókat, hogy alkossanak, publikáljanak, műveiket eljuttassák a vágyott demokrácia földjére.

Még szerencse, hogy a keresztény és a heteroszexuális lemaradt, mert akkor a niedermülleri definíció szerint az előbb még ajnározott szerző hirtelen rémisztő képződménnyé válna.

Hát igen, kedves nyugat-imádó Orbán-fóbiások, ez volna a Kánaán.”

***

***