Forradalmi hangulatba kerültem – a Polgári Magyarországért Alapítvány elnöke a Mandinernek

Nyitókép: Ficsor Márton

A 2002-es elvesztett választás után született meg a Polgári Magyarországért Alapítvány ötlete. Mennyiben változott meg a feladata az eltelt húsz évben?
A szervezet napjainkban is hű az alapítói célokhoz. A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség 2003-ban egy olyan szellemi műhelyt hívott életre, amelynek legfőbb feladata a polgári közösségek megerősítése volt. Ez azóta sem változott. 2002-ben sokak szerint a polgári jobboldal érzülete egyszerre volt nagyon mélyen és mégis nagyon magasan. A miniszterelnök akkori szavai csengtek az alapítók fülében: kapaszkodjunk össze, sokszorozzuk meg az erőinket, és szervezzük meg a polgári Magyarország közösségeit. Ahogy 2003-ban és 2004-ben, úgy ma, 2024-ben is feladatunk a polgári közösségépítés, a kivívott demokráciánk megőrzése és tanítása.

Kik voltak ennek a közösségépítésnek a motorjai?
Elsőként Áder Jánost, a Fidesz-frakció akkori vezetőjét említeném. Miután a Fideszben megfogalmazódott a gondolat, hogy szükség van egy német mintára felálló politikai alapítványrendszerre, ő volt az egyik kezdeményezője annak, hogy a német rendszert átvegyük. Elvitathatatlanok az érdemei természetesen Orbán Viktor párt­elnöknek, valamint azoknak, akiket a kezdetekkor megbízott a Polgári Magyarországért Alapítvány létrehozásával: Matolcsy György alapító elnöknek és Balog Zoltán főigazgatónak. Ritkán tapasztalunk olyat, hogy az ellenzék és a kormánypártok egyként támogatnak egy fontos ügyet, a pártalapítványok létrehozásának kérdése 2003-ban ilyen ügy volt. Napjainkban pedig – a kiváló budapesti és brüsszeli kollégák mellett – leginkább Kövér László és Gulyás Gergely jelentik az értékőrző, jól elrendelt és szépen elvégzett munka biztosítékát.

Az alapítvány a kezdetektől feladatának tartotta, hogy a jobboldali értelmiségi holdudvart becsatornázza a politikai közösségbe; ahogy a rendszerváltozáskor, úgy 2002 után is fontos szerepet vállaltak a tábor összetartásában a szellemi élet meghatározó alakjai. Kiemelne közülük párat?
Minden közösség mély lényegét a tagjai adják. Számos, legendás életutat bejáró művész, tudós erősítette már akkor a Polgári Magyarországért Alapítványt és a polgári pártok holdudvarát: Csoóri Sándor, Jókai Anna, Makovecz Imre, Kerényi Imre, Mádl Ferenc és Mádl Dalma vagy éppen Granasztói György professzor – ők elvitathatatlanul ott vannak a magyar panteon­ban. Ha csak a kötcsei találkozókra gondolunk, sokan felejthetetlen beszédeket, beszélgetéseket őriznek az emlékezetükben mindannyiukkal. Meg­győződésem, az alapítványunk ereje abban is áll, hogy a kezdetek óta szervesen építi egymásra a bölcs elődök tapasztalatait és az utánuk következő nemzedék újszerű elképzeléseit.

Mérföldkő volt az alapítvány életében, amikor 2020-ban megnyitották brüsszeli képviseletüket. Milyen céllal léptek az országhatáron kívülre?
Sok szép sikerről beszélhetünk – az éves kötcsei találkozó, miniszterelnöki évértékelő, képzések, több mint ötven átadott díj –, mégis, ha a húsz év legnagyobb eredményeit kell megjelölni, akkor az egyik, hogy Budapesten egy patinás, szépen felújított, saját tulajdonú székházban találhatott otthonra a szervezetünk, a másik pedig, hogy szintén egy saját tulajdonú képviseleti irodát nyithattunk Brüsszelben. Ráadásul a brüsszeli vérkeringés középpontjában, a Schuman körforgalomban. A kollégáimmal viccesen azt szoktuk mondani: ha kinézünk az ablakon, Ursula von der Leyennel nézhetünk farkasszemet. Természetesen ez inkább csak ténymegállapítás, mintsem érdem. Azért is volt fontos, hogy a magyarországi pártalapítványok közül elsőként megnyitottuk ott az irodánkat, mert így első kézből tudunk válaszolni az egyre gyakoribb méltatlan támadásokra, amelyek hazánkat érik uniós politikusok és a nyugati sajtó részéről.

Ön jelen volt két hete Brüsszelben a kis híján botrányba fulladt National Conservatism Conference nevű rendezvényen. Milyen volt testközelből megélni a konferencia körüli példátlan hullámokat?
Harmincegy éves vagyok, tehát már egy szabad és független Magyarországon láttam meg a napvilágot. 

Az én nemzedékem beleszületett a szabadságba, a vérünkben van, alapállapot, úgy éreztük, ezt soha nem lehet elveszíteni. Szembe kellett néznem a valósággal: a szabadság nem magától értetődik, ma is meg kell küzdenünk érte. Megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy az eltörlés kultúrája, a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása a mindennapok valósága lett nyugaton. Azért is szomorú ez, mert mi, magyarok a történelmünk során mindig is azt hittük, a szabadság egyet jelent a Nyugattal, és minden, ami jó, nyugatról jön. Szembetalálni magunkat azzal, hogy nem így van, hogy az alapállításunk téves, rendkívül szomorú dolog. Hazatérni viszont különleges érzés, elégtétel, hogy a szabadság, amire vágytunk, most itt kezdődik, Közép-Európában, itt van Magyarországon. A brüsszeli események árnyékában ezt még magabiztosabb testtartással, büszkeséggel állíthatjuk.

A Hunyadi Jánosról elnevezett nemzetközi díjukat első alkalommal az Európai Konzervatívok és Reformisták képviselőcsoport lengyel társelnökének, Ryszard Legutkónak ítéltek oda, Orbán Viktor a brüsszeli átadón azt mondta: ő volt az, aki elsőként felismerte, hogy a mai liberalizmus a kommunizmushoz hasonló mintázatokat visel magán, és Legutko bátorságát 1988–89 lengyel ellenállóiéhoz hasonlította. Nekünk, közép-európaiaknak jut az a történelmi feladat, hogy felhívjuk a Nyugat figyelmét az elharapódzó önkényuralmi eszmék veszélyére?
A kérdésnek és a hivatkozott beszédnek a jelentőségét tovább növeli, hogy mikor és hol hangzott el: egy hónappal a betiltani szándékozott NatCon előtt, és ugyanazon a helyszínen, amely a rendezvénynek is otthona lett volna, a Concert Noble-ban. Önbeteljesítő jóslattá vált, amire ott Orbán Viktor és Ryszard Legutko rámutatott. Közel fél évszázados tapasztalattal mi hitelesen tudunk beszélni a totalitárius diktatúrák természetéről. Mi, magyarok ugyanis nem örökségbe kaptuk a szabadságunkat, hanem kivívtuk. A mi szabadságunk ott eredezik a márciusi ifjakban, az ötvenhatos pesti srácok és lányok tetteiben, a szabadságharcos Fidesz alapítóiban, a rendszerváltoztató fiatalokban. Ezért is szomorú azt látni, hogy azok próbálnak kioktatni bennünket, akik nemhogy soha nem tapasztalták meg az elnyomást, hanem történelmük során gyakran maguk is elnyomók voltak.

Mennyire csapta arcul az embereket, ami Brüsszelben történt?
Jó érzés volna most azt mondani, hogy mind­annyiunkat meglepett és hogy váratlan esemény volt, de tekintve, hogy 2021 óta működik az alapítványunk brüsszeli képviselete, azt kell mondjam, hogy Brüsszelben ilyen a légkör. Ha magyarként konzervatív eseményt szeretnénk rendezni, nap mint nap szembejöhet az a lehetőség, hogy zárt ajtókra találunk. 

a Magyarországról érkezők pedig azt mondták, utoljára 1989-ben tapasztaltak olyat, hogy rendőrök betiltanak egy rendezvényt, és megakadályozzák az állampolgárokat, hogy egy politikai eseményen felszólaljanak. A konferencia egyik vendégszónoka, Gerhard Ludwig Müller bíboros, a szentszéki Hittani Kongregáció – ma Hittani Dikasztérium – korábbi prefektusa úgy fogalmazott: a náci Németországot idézik a történtek. Mégiscsak arról beszélünk, hogy három polgármester a karhatalmat használva be akart tiltani egy olyan eseményt, amelynek fő szervezője egy amerikai konzervatív műhely volt, társrendezői között pedig magyar, olasz és izraeli szervezetek voltak. Az eseményen választott európai parlamenti képviselők szólaltak fel, jelenlegi és egykori kormányfők vettek részt az EU országaiból. A rendezvényt betiltók leplezetlenül írásba adták a színtiszta valóságot: Brüsszelben nem kívánatos a keresztény és nemzeti hagyományokról, a nemzeti szuverenitásról és a békéről beszélni. Elrettentő volt ezt megélni.

Ízelítő abból, amiről szülei és nagyszülei is mesélhettek…
Azóta is foglalkoztat a gondolat: az én nemzedékemnek nem voltak korszakos élményei. A mi nemzedékünk nem élte át a világháborúk borzalmait, se 1956 örömét és fájdalmát, nem küzdöttünk Wittner Máriáékkal, és 1989-ben nem mi zavartuk el a kommunistákat. Sőt, akkor is csak tizenhárom éves voltam még, amikor 2006-ban lábbal tiporták a szabadságjogokat. A Brüsszelben történtek identitást erősítő pillanatok voltak számomra. Olykor elkövetjük azt a hibát, hogy intellektuális méricskélésbe kezdünk: vajon nem beszélünk-e túl sokat a világ „távoli” folyamatairól, legyen az a migráció, a nemzeti szuverenitás kérdése vagy az egyéni szabadságjogok korlátlan kiterjesztése? Valóban létező problémák ezek itt, Magyarországon? Kell róluk ennyit beszélni? Igen, kell. Igenis, ezek a nagy kérdések, amikre mi, magyarok a jó válaszokat adjuk. A brüsszeli rendőrsorfal mögül ezzel a személyes tapasztalással és meggyőződéssel érkeztem haza. Forradalmi hangulatba kerültem.

Hogyan tekint az EP-választás elé? Lát esélyt a jobboldali áttörésre?
Őszintén és hittel reménykedem abban, hogy változás jön Európában, mert 

Nekünk Európa fontos hely, ide tartozunk, felelősséget érzünk a jövője iránt. Ezért is fejezzük ki aggodalmunkat, ha nem jó irányban mennek a dolgok. Európa megérett a változásra, látjuk, hogy akik eddig irányították, nem adtak helyes válaszokat a kérdésekre, aminek eredménye egy gyenge, a történelmi erejéből, szelleméből sokat vesztő Európa lett. Bízom abban, hogy a választók is tudják ezt, és helyes döntést hoznak júniusban. Remélhetőleg megerősödik a jobboldal, és végre lesz a kontinensnek egy jobboldali szövetsége, amelynek tagjai egymást erősítve formálják a közösség jövőjét az Európai Parlamentben.

Megtartja a PMA-elnöki tisztségét, ha bejut az Európai Parlamentbe?
Nagy megtiszteltetés rajta lenni a szabadságharcos Fidesz – Magyar Polgári Szövetség listáján, mert ahogy már többször elmondtam: meggyőződésem, hogy 

és ha az ember szerényen, a saját tehetségéhez mérten hozzájárulhat ahhoz, hogy ezeket a folyamatokat a helyes irányba terelje, akkor vállalni kell a küzdelmet. A saját országunkat képviselni, az érdekeiért dolgozni pedig minden fórumon fel­emelő érzés. Esetemben akkor van értelme az európai parlamenti képviselői munkának, ha összeegyeztethető a Polgári Magyarországért Alapítványban végzett feladatommal. Ha a kettő kéz a kézben tud járni, erősíti egymást. Mivel az alapítvány az utóbbi években egyre nagyobb szerepet vállalt a nemzetközi színtéren, a jelöltségem erősítheti a PMA ismertségét és a Brüsszelben lévő képviseletünket, emellett hozzájárulhat az alapító párt szuverenista szövetségépítéséhez Európában.

Hosszú évekig Balog Zoltán volt az elődje az alapítvány elnöki székében. Hogyan értékeli a személye körül a kegyelmi ügy nyomán kialakult feszültséget? Beszélt, találkozott vele azóta?
Balog Zoltánt kiváló embernek tartom, aki nemcsak a polgári Magyarországért, hanem az e nevet viselő alapítványért is sokat tett. Beszéltünk, annál inkább is, mert a református egyháznak és azon belül is a Hold utcai gyülekezetnek büszke tagja vagyok. Ő azt szokta mondani a polgári, nemzeti, keresztény közösség önmeghatározásáról: az különböztet meg bennünket a tőlünk távol állóktól, hogy igyekszünk az életünket egy fölöttünk álló rendezőelvhez igazítani. Mindig van egy mérce, amihez mérjük magunkat és igazítjuk a tetteinket. Ha pedig leverjük, akkor nem félre­dobjuk, hanem visszatesszük a helyére, és újra megpróbáljuk megugrani. Keresztényként törekszünk arra, hogy jobb és tökéletesebb emberek legyünk, de mi is esendők vagyunk. Könnyű erről beszélni, rámutatni, számonkérni. Ugyanakkor engedjünk teret a megbocsátásnak is, hiszen ez keresztény létünk kiteljesedése, legszentebb pillanata.

Mit szól ahhoz, hogy a református egyházban többen nyílt levélben követelik Balog Zoltántól, hogy nemcsak zsinati elnöki tisztségéről, hanem a püspökségéről is mondjon le? 
Nem foglalkozom vele. Nem ismerem az aláírókat, a református egyházban sem láttam a szolgálatukat, és nagy korszakos kérdésekben sem hallottam eddig a hangjukat, megnyilvánulásukat, kiállásukat a keresztény értékek védelméért. Az én állításom továbbra is határozott, mind­annyiunknak el kell jutni a megbocsátásig, ezt kívánom neki, nekik és nekünk is.