Egy mai huszonéveséletét adná a magyar nyelvért? – Szente Vajk a Mandinernek
Szente Vajk író, rendező, színházi szakemberrel hazaszeretetről, üzleti alapú színházról és gombfociról is beszélgettünk.
Nem vagyok jó matematikából, nem tudok felépíteni egy templomot, viszont el tudom játszani valakinek a szerepét – a Most vagy soha! egyik főszereplője, Fehér Tibor a Mandinernek.
Kezdjük egy kritikai megjegyzéssel: az ön által alakított Vasvári Pál karakterében mintha túlságosan is ki lett volna emelve, hogy a hölgyek nagy rajongója. Hogy látja?
Kezdeném azzal, hogy még soha nem forgattam ekkora produkcióban, rengeteg munka van ebben a filmben. Remélem, hogy a nézők is azt tartják majd róla, hogy jó film a Most vagy soha!, amely megtartotta a történelmi események pontosságát, ugyanakkor izgalmas, fogyasztható alkotás.
Vasvárira rátérve, ő valóban piperkőc, a hölgyek nagy hódolója, ugyanakkor művelt, okos ember, aki Petőfire követendő példaként néz.
Mert Petőfiben benne van az a szikra a forradalomhoz, ami nincs meg Vasváriban. Szerintem a filmen is tetten érhető a jellemfejlődése, habár csak egy napot dolgoz fel a mozi, az eseményeket először még könnyen kezelő Vasvári igazi forradalmárrá nemesül. Az utóbbit a történelem is igazolja, hiszen tudjuk, hogy az életét adta a magyar szabadságért. Vasvári karaktere humoros, ami jól oldja az események drámaiságát.
Ezt is ajánljuk a témában
Szente Vajk író, rendező, színházi szakemberrel hazaszeretetről, üzleti alapú színházról és gombfociról is beszélgettünk.
Mennyire volt nagy kihívás a szerep?
Hálás szerep volt, a maga kihívásaival. Rangsorolni nem akarom, de egészen mást jelent, mint az, hogy a Nemzeti Színházban én alakíthattam például Cyranót. Az utóbbiba lelkileg és fizikailag is kicsit belehaltam, hihetetlen erőket szabadított fel bennem. A filmnek és a színháznak is megvan a maga gyönyörűsége, kár is összehasonlítani őket.
Adódik a kérdés, mindig is színésznek készült?
A közlési vágy egészen kiskoromtól él bennem, attól kezdve éreztem, hogy mindazt, ami bennem van, meg kell osztanom, ki kell adnom magamból. Emlékszem például, hogy sokszor a nagypapámnak mondtam verset, megsiratta, amit szerettem. Nem vagyok jó matematikából, nem tudok felépíteni egy templomot, viszont el tudom játszani valakinek a szerepét. És ha még el is gondolkoztatom általa a nézőt, akkor minden rendben van.
A hatvanas-hetvenes évek nagy színészgenerációja távolodik. Ön kik által inspirálódott?
Az egyik kedvenc filmem például a Hattyúdal, többek mellett Páger Antallal és Bodrogi Gyulával. Gyerekkoromban sokszor énekeltem magam kedvére a Villa Negrát. És szerencsém volt, mivel a színművészeti egyetem elvégzése után a Nemzeti Színházba kerültem. Közelről láttam Törőcsik Marit, Stohl Andrást, Molnár Piroskát, Kulka Jánost, Udvaros Dorottyát vagy éppen László Zsoltot, Sinkó Lászlót és Hollósi Frigyest. Ott élhettem velük, köztük, ami hatalmas ajándék a sorstól. Nekem könnyű utam volt, talán túl könnyű. Egyből a Nemzeti szerződtetett.
Nem mentem el fiatalon Angliába mosogatni, vagy Thaiföldre szétnézni, belemerülni egy másik világba, hanem azóta is játszom, és azóta is reggeltől estig a színház az életem.
Néha azt érzem, hogy mókuskerékké kezd válni, pedig azt nem akarom, hogy munka legyen egy szerep. De aztán jön egy új lehetőség, ami visszabillent, mint például Az ügynök halálában Biff szerepe.
Ezt is ajánljuk a témában
„Nincs kormánypárti és ellenzéki színész. Csak színész van.” Bodrogi Gyula lassan 87 esztendősen is színpadra lép; Sinkovits, Darvas, Sztankay hiányát máig nem tudja elfogadni; és ma sem zavarja, ha a bankfiókban Süsüvel azonosítják. Ami viszont aggasztja, az a Színművészeti körüli áldatlan helyzet. Nagyinterjúnk!
Fiatalon megkapta a Jászai Mari díjat vagy a Nemzeti Színház legjobb fiatal színészének járó Farkas-Ratkó díjat. Sokat jelent?
Jól esik, de nem ezért csinálom. Engem a színjátszás érdekel.
A rendezés még nem?
Amíg nem érzem azt egy darabnál, hogy beleremegek azért, hogy én rendezhessem meg, addig felesleges.
Így vagyok az önálló estekkel is. Megcsinálhatnám, de még nem ülök tűkön, hogy meg is szülessen.
A Most vagy soha! célkeresztben van, sokan hegyezik a ceruzájukat a kritikusok közül.
Nekem ezzel már nincs dolgom, a legjobb tudásom szerint eljátszottam Vasvári szerepét. Abban viszont bízom, hogy a közönség jól fogadja majd.
Látta már a filmet?
Még nem, időt akartam hagyni neki, de persze megnézem majd. Ilyenkor mindig a munkát látom, és egy idő után átcsúszik szakmázásba a mozinézés, amit nem szeretek. Sokat szinkronizálok, de ha olyan filmet nézek kikapcsolódásképpen, ahol dolgoztam, inkább átváltok angolra. Minek hallgassam magamat? Minek keressek benne hibát, ahelyett, hogy a filmen szórakoznék?
Sokan tartják, hogy a hatvanas-hetvenes évek színész aranygenerációjának nincs utánpótlása. Ön hogy gondolja?
Sokszor hallom, hogy nincsenek már Sinkovitsok, meg Törőcsikek, pedig minden generációban, így a maiak között is vannak nagy formátumú színészek, csak
annyira elsilányosodott például a televíziózás, hogy emberek nulla teljesítménnyel lesznek ismertek, véleménymondók, színészeket ellenben keveset látni a tévében.
Engem így is megismernek, hiszen szerepelek a Mi kis falunkban. Sokszor oda jönnek, hogy te vagy az az izé, abból az izéből, a sorozatból. A múltkor egy hölgy lépett hozzám a villamoson. Azt hittem, megint jön, hogy te vagy az izé, abból az izéből, ám azt mondta, felejthetetlen voltam a Cyranóban. Ezért a pillanatért érdemes volt színésznek menni. Vagy ott van a tojásárus néni a piacról. Percekig sorolta, hogy milyen darabokban látott. Vagy említhetem azt a hölgyet, aki három oldalas levelet írt nekem arról, hogyan változtatta meg az életét, a gondolkodásmódját az az alakítás, amit tőlem látott. Az a jó, ha a teljesítményed miatt fognak veled kezet, vagy akarnak közös fotót, nem azért, mert láttak a tévében.
Nyitókép: Fehér Tibor (balra) Vasvári Pál szereplében. Fotó: Forum Hungary