Novák Katalin méltósággal leszolgált két évét nem veheti el tőle semmilyen hiba – pláne az őt igaztalanul támadók hordaszerű őrjöngése

Voltak, akik könnyekig hatódtak a harmadik Magyar Köztársaság hatodik elnökének lemondó beszédén – nem véletlenül, de szokatlanul.

Hiszen „csak” politikusokat veszítettünk, s hozzájuk nem szokott kötődni az ember. Míg köztünk vannak, mondataikat hol szeretjük, hol nem; sokat utaznak, jól keresnek, egy bizonyos szinten túl már egészen máshogyan is élnek, mint mi, hatalommal élnek. Mit is kellene rajtuk szeretnünk?

Nem tudtuk ugyanis nem észrevenni, hogy mikor szájukat szólásra nyitották, abból nem csupán politikai mondatok áradtak. Hanem hit, igazság, józanság, nemzet és haza ügye iránti szenvedély; bennük lakott mindaz, amiért mi, magyar jobboldaliak a magyar jobboldalra tartozunk. Kamerán kívül is olyanok voltak, mint kamera előtt – önazonos, igaz emberek. Beköltöztek a magyar nappalikba, együtt töltöttünk velük fél-egy boldog évtizedet, és most süvöltő űr maradt utánuk. Tudjuk, érezzük: van még bennük spiritusz. Nem kellett volna, nem szabadott volna az elmúlt hétnek így megtörténnie.

Novák Katalinnal olyan államfőt veszített el az ország, aki kivételesen magas színvonalon látta el hazánk nemzetközi képviseletét. Oroszlánrészt vállalt a 2020-as évek Magyarországának legfelemelőbb eseményéből, a pápalátogatásból, a legzivatarosabb időkben is mert és tudott beszélni lengyelekkel, csehekkel, németekkel, ukránokkal, az Európai Bizottság elnökével. Járta a megyéket, Magyarország perifériáján leült a sámlira embereket meghallgatni, mozgott és mozdított,

Hirdette kívül és erősítette belül az országot, amit szenvedélyesen szeret. Ezt a méltósággal leszolgált két évet nem veheti el tőle semmilyen hiba, még a kegyelmi hiba sem. Még kevésbé az őt igaztalanul támadók hordaszerű őrjöngése.

aki főtérről főtérre akarta meg­győzni Nyugat-Európát arról, hogy csak magának tesz jót, ha meghallja a magyar jobboldal hangját. Nagy tervei voltak, látni akarta beérni a konzervatívok egymásra találását, erős szuverenista hangja akart lenni a végestelen-végre már tényleg formálódó európai reneszánsznak. Nem a levegőbe beszélt, tett is le az asztalra valamit – konkrétan azt a 10,2 milliárd eurót, amit az általa kitárgyalt, kodifikált, majd egészen szürreális brüsszeli útvesztőkön keresztülvert igazságszolgáltatási reform alapján kapott meg Magyarország tavaly decemberben.

Az elmúlt harcos évek sok ragyogó Brüsszel­-szakos honvédőt kitermeltek már a nemzeti oldalon, de Varga Judittal közülük is az egyik legkiválóbbat veszítettük el.

Novák Katalin maga mondta 2022 októberében egy ausztriai előadásán: „nagyon élvezem a munkám, de ez mégis csak a B tervem”. Az A terv egy negyedik gyerek lett volna. Most érvénybe lép a tágabb értelemben vett A terv, és ez a két kiváló ember abban fog boldogságot találni, amiért ledolozott a magyar politikában egy bő évtizedet: a családban. Mondjon a magyar jobboldal bármely másik részhalmazára bárki bármit: nekik ez egy percig sem volt politikai termék, kirakat, képmutatás tárgya. Ezért nem is kell őket félteni.

Nekünk lesz nehéz, nem nekik. Nekünk, akik nélkülük maradunk a magyar jobboldalon, vállunkon egy fájdalmas lecke súlyával: a támadások új formái ellen meg kell tanulnunk egymást megvédeni. Rossz döntésektől, hibáktól, a hallgatás csábításától nehéz, de nyerhető politikai csaták idején. Az ellenoldal imbecillitása, üressége, ötlettelensége, felelősségvállalásra való képtelensége nem tompíthat el. Becsüljük, védjük, akink van. Mert igenis elveszíthetjük. 

(Nyitókép: YouTube-képernyőfotó)