Van az a szent cél, amiért az embernek korpásodik a jogállamisága? Kedves EU, mondd, muszáj így bánnunk egymással?

Az eurooptimizmusnak is van határa.

Természetesen egy percig sem rengett meg a bizalmam abban, hogy az uniós pénzek szabad szemmel alig látható kivételektől eltekintve szépen megérkeznek Magyarországra. E bizalom támasztéka már rég nem valamiféle bizottsági határidő, valamely novembermárcius tizenakárhanyadika, valamilyen eljárás véghatárideje, vagy az, hogy a magyar kormány lelkiismeretesen teljesíti a Brüsszellel kialkudott vállalásokat, függetlenül attól, hogy azoknak van-e bármi értelmük. (Az óvatos és européer Navracsics Tibor mai sajtótájékoztatóján elejtett tételmondata – a Bizottságnak az igazságügyi reform végrehajtására vonatkozó kérdései „a hétköznapi élettel kapcsolatos kérdések”, vö. a tárgyat kikerülő irreleváns szőrszálhasogatások – arra enged következtetni, hogy olyan sok értelmük azért nincs.) 

E bizalom támasztéka az, hogy egészen addig, amíg a tagállami vétó intézménye létezik, a magyar kormány uniós érdekérvényesítő képessége minden régi bűn és rossz külső körülmény ellenére sem nulla, tehát a Magyarországnak folyósított uniós források összege sem lehet nulla.

Pláne akkor, ha nem egyvalakiről, hanem minimum kétvalakiről van szó. Szóval lesznek uniós pénzek, természetesen.

Ámbátor.

Nem tudom nem észrevenni, hogy az európai uniós pénzeinkkel kapcsolatban mindig csak és kizárólag akkor van Brüsszel részéről érdemleges előrelépés, amikor valamilyen helyzetben a továbblépéshez Európai Uniónak ki kell billentenie vétópozíciójából a magyar kormányt. A legutóbbi, tényleg jelentős pozitív gesztust tavaly decemberben kaptuk az uniós pénzek ügyében: 2022. december 12-én a tagállamok elfogadták a magyar helyreállítási tervet, csökkentették a jogállamisági kondicionalitási eljárás keretében zárolt uniós pénzek arányát, és a Bizottság gyorsan elfogadta az operatív programjainkat, hogy aztán azonnal rájuk is stemplizzen néhány horizontális feljogosító feltételt, melynek köszönhetően az előlegen kívül egy eurocent sem érkezett belőlük egész évben.

És most megint véletlenül egybeesik minden: a Bizottság, mit ad Isten, pont akkor talál végezni a már májusban elfogadott igazságügyi reformcsomag értékelésével, amikor Ukrajna és Magyarország megegyezésközelbe jutott az OTP szankcionálásának feloldásáról, s újból asztalra kerülhet az Ukrajnának szállított fegyvereket finanszírozó Európai Békekeret 500 millió eurós részletének folyósítása, valamint egy újabb szankciós csomag.

Most akkor jogállam lettünk hirtelen egy forró őszhavi reggelen? Vagy van olyan szent cél – mindig mennyei összhangban az Amerikai Egyesült Államok külpolitikai prioritásaival –, amiért az embernek korpásodik a haja? Netán, óh, fájdalom: tényleg nettó, pőre, puszta, facér politikai zsarolás lenne az EU-s pénzek visszatartása, ahogy azt a magyar jobboldal nagyjából két éve mondja? Lehet az, hogy az Egyesült Á… akarom mondani, az Európai Unió külpolitikai céljainak teljesülése esetén a magyar jogállamiság a lőtéri kistigrist sem érdekli már?

Nincsen nekem a mezítelen hatalompolitikával semmi gondom. Az egy tiszta, átlátható műfaj: amennyi az erőd, annyi a zsákmányod. Jelen esetben Magyarország uniós pénzeinek ügyében

és így jön meg vér és verejték árán majd szépen minden egyes eurocent.

Jó lesz ez így is; Orbán Viktornak van vastag bőre és nagy zsákja, majd odamegy és hazahozza, ami jár. Csak felmerül a kérdés: muszáj-e így bánnunk egymással. Rég felül lehetne vizsgálva az uniós költségvetés, rég NATO-tagok lehetnének a svédek, és megkockáztatom: már a brüsszeli bürokraták csőrét piszkáló itthoni ügyek végére is rég pont került volna, ha Brüsszelben nem ragaszkodnának ahhoz, hogy a legkisebb előrelépés előtt is fél évet dagonyázzunk a sárban.

Orbán Viktorral lehetne beszélni is, de ezek iszapbirkózni akarnak vele. Hát megkapják. A jogállamiságot meg majd a korpa közül kieszik szépen a cocák.

Nyitókép: MTI/EPA/Martin Divisek