Az egyetemekről kikerülő fiatal értelmiségiek, már amennyiben nem akarják a dzsihádot, mehetnek malteres vödröket hordani a határ mellett épülő alagutakhoz. Elmenni senki sem tud, legalábbis úgy nem, hogy vissza is tudjon térni.
Óriási a mártírkultusz, az utcák tele vannak a meghalt milicisták portréival. A Hamász bőkezűen bánik a »mártírhalált« halt milicisták családjaival – pénzt fizetnek nekik. Sokan azért mennek, mert legalább a családnak lesz mit ennie.
Az izraeliek ellen csecsemő korától kezdve indoktrinálják a gyerekeket – ami önmagában tragédia, de ha ez nem lenne elég, az is radikalizálja a társadalmat, hogy minden remény szertefoszlik a konfliktus rendezésére: már senki sem beszél kétállamos megoldásról, az Egyesült Államok Jeruzsálembe költöztette nagykövetségét, de facto Izrael fővárosának ismerve el azt, és Ciszjordániában nemhogy leállt volna a telepek építése, de rohamtempóra kapcsolt.
Az izraeli–palesztin konfliktusról tudósítani, de még véleménycikket is írni hálátlan feladat.
Újságíró nem engedheti meg magának a pártatlanság luxusát.