Nem megszorítani, hanem élénkíteni kell a háborús válságban?

Aki a jelenlegi, háborús gazdasági – illetve gazdasági háborús – válsághelyzetben szeretné sejteni, hogy merre vezet a magyar gazdasági kilábalás útja, annak érdemes a hazai gazdaságpolitikát alakító három döntéshozó, Matolcsy György jegybankelnök, Varga Mihály pénzügyminiszter és Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter előadásaiból kiindulni. A szeptemberi egri közgazdász-vándorgyűlésen múltról és jövőről nyilatkoztak, így áttekintést kaphattunk arról, miben vélekednek hasonlóan, vagy teljesen eltérően. 

Jók és rosszak viaskodnak az infláció rémével

A jegybank vezetője ostorozta a többi szereplőt a leghangosabban az Európa-rekorder hazai inflációval kapcsolatban. Matolcsy volt az, aki a nagyközönség számára talán a leginkább érthető, koherens történetet mutatott be. Ebben a magyar politikai elit maga okozta az inflációs kalandot, gazdaságtörténeti tömegbalesetet, illetve kudarcot. A kalandor gazdaságpolitika belehajszolta a gazdaságot egy inflációs válságba, amiből majdnem árfolyamválság lett, de az MNB ezt sikeresen kezelte, ezáltal lehetővé téve az egyszámjegyű infláció elérését idén és jövőre. A narratíva szerint tehát az inflációs kiugrást a kormányzat okozta, az MNB viszont végül megoldja. A jegybanki agytröszt megalkotta az „inflációs gazdaságstratégia” dehonesztáló címkét is, azt sugallva, hogy az infláció szerves eleme és következménye a felelőtlen gazdaságstratégiának, ami egyébként oda vezetett, hogy 

Varga Mihály azzal reagált, hogy az infláció fő felelőse épp a monetáris politika, amely számos eszközzel és a gyors reagálás képességével is rendelkezik, bár kérdéses, hogy időben kezdte-e a szigorítást. Míg Matolcsy kifejtette, hogy az infláció elleni harcban a jegybank egyedül maradt, a legnagyobb válsághelyzetben magára hagyták, sőt, a felelősséget tompítva a fiskális politikát megvádolta azzal, hogy inflációt tovább gerjesztő intézkedéseket tett, addig Varga arra emlékeztetett, hogy a jegybank akkor is vette az állampapírt és a vállalati körvényeket, miközben szigorított, ami egyszerre szigorítás és lazítás. Szerinte ráadásul a jegybank 2022 őszén lezárta a kamatemeléseket, miközben a világ jegybankjai még emeltek, így nem véletlenül történt komoly árfolyamgyengülés. Ez arra mutathat rá, hogy a jegybank mégsem annyira gyors, következetes és adatalapú döntéseket hoz, mint amit kommunikálni igyekszik – bár látványos idővonalra válogatta össze inflációs harcának történetét megerősítő eseményeket.

Az infláció okairól annyiban hasonlóan vélekedtek, hogy Varga és Matolcsy is megemlítette az energia és az élelmiszer szerepét. Előbbi egyfajta elemzői felsorolását adta az inflációs tényezőknek (például bérnövekedés, importált infláció, laza monetáris és fiskális politika), addig utóbbi narratívát is alkotott, miszerint a régióhoz képest is magas a hazai infláció, ez egy magyar inflációs többlet, és ez lehet a magyar gazdaságpolitikai kudarc mérhető megtestesülése. E megközelítés szerint a regionális inflációs szinten maradás lenne a „normális” teljesítmény, de hazai strukturális problémák az azokat nem kezelő, hanem akár súlyosbító gazdaságpolitikával felelőssé tehetők a többletért. Különösen az a másfél év, amikor a jegybank megítélése szerint egyedül harcolt a frontvonalban, de a gazdaságpolitika többi része nem csak lemaradt, de baráti tüzet nyitott, nem társult az inflációs küzdelemhez. Nagy Márton ugyanakkor nem tartotta előremutatónak, hogy az inflációs felelőskeresésben részt vegyen, hiszen a kiváltó okok nagyrészt ismertek, inkább arra mutatott rá, hogy 

Abban azért egyetértenek, hogy megkezdődött a talpraállás

A helyzetképet illetően ugyanakkor közös pontokat is találhatunk. Talán senki sem vitatkozna azzal, hogy a közeljövőt tekintve az infláció várhatóan egyszámjegyű lesz, hosszabb távon pedig a termelékenyebb – illetve önellátóbb – gazdaság valószínűleg hozzájárulna a hasonló kiugrások megelőzéséhez. Egyetértés látszik abban, hogy energia- és kamatcsapdába kerültünk, de az elmúlt hónapokban mindhárom döntéshozó szerint megindult a konszolidálódás, a csapdahelyzetek felszámolása. Varga szerint ezt igazolja, hogy 

Első hallásra egyetértést érzünk abban is, hogy jelenleg az infláció az elsőszámú közellenség, a legelső kezelendő probléma. Nagy Márton előadásából azonban úgy tűnik, az infláció és az azzal való küzdelem mellett másra is fókuszálnia kell a gazdaságpolitikának, mert az infláció a jelenlegi intézkedések hozzájárulásával már amúgy is csökken, miközben számos gazdaságstratégiai kérdés merül fel az infláció árnyékában is. Nagynál az emberek életminősége, a bérek, a reálgazdaság is hangsúlyosabban előkerül – a lakosság szerinte nem bír ki még egy ilyen évet –, míg Varga és Matolcsy inkább érintőlegesebben említette, hogy az infláció felemészti a jólétet és a növekedést is. Utóbbi ezzel indokolja, hogy az inflációs harc legyen jelenleg a legfőbb prioritás. Kérdés tehát, hogy bár az infláció tényleg közellenség, de mennyiben szűnik meg „magától”, és mennyiben érdemes hosszabb időszakon keresztül csak ellene harcolni, azaz túlszigorítani – az OECD a minap épp ezt javasolta. Alapvető dilemma, hogy kell-e mélyebb, hosszabb stagnálást előidéznünk az ellenség legyőzésére, csak öngyilkos üzemmódban lehet-e végezni az inflációval?

A következő lépésekben sem látszik egyetértés

A legfontosabb vitás pont ugyanis arról szól, hogy mi legyen rövid távon a legfontosabb lépés, már holnaptól. Varga szerint az infláció csökkentése vitán felül a legelső feladat, olyannyira, hogy felvetette folyamatban lévő beruházások elhalasztását vagy további adófrontok megnyitását, illetve kamattámogatott hitelprogramok felülvizsgálatát, ami gyakorlatilag megszorításokat lehetőségét jelenti. A Varga által részletezett versenyképességi előrelépést is meg kell előznie szerinte az inflációcsökkentésnek. Ő már annyiban árnyalja az „infláció vagy növekedés” Matolcsy-féle képletét (aki szerint nem lehet választani), hogy egyensúly és növekedésről beszél, felvetve, hogy azért egy stabil, mérsékelt infláció nem lenne kimondottan káros, sőt, emellett már lehetne növekedni. Ugyanakkor Varga az egyensúlyt teremtené meg előbb, utána tudja elképzelni a növekedés beindulását. 

Bár a pénzügyminiszter is utal rá, hogy 

ahhoz hazai hozzáadott értéket kell emelni és termékfejlesztésben részt venni, Matolcsy azonban egy még nehezebbnek és bizonytalanabbnak tűnő utat vázol. Érdekesség, hogy míg a háborús válság előtti években a jegybank rendre a kreatív versenyképességi gondolatok megfogalmazójaként és fő agytrösztjeként pozicionálta magát, versenyképességi víziókkal és részletes programokkal „lelkesítve” az egyébként is dinamikusan növekedő gazdaságban, ezúttal erről szó sem esett, még kitekintés szintjén sem. Persze a reform és a teljes versenyképességi fordulat kifejezések itt is elhangzottak, de inkább a gazdaságért aggódó szigorú, ortodox döntéshozó képe rajzolódott ki, aki még recesszióban sem ígér szebb jövőt, egyelőre csak vért, verítéket és még több munkát.

Még érdekesebb, hogy 

Arra készít fel, hogy több évig pozitív reálkamatban kell gondolkodni, óvatosságra van szükség, a növekedés a jövőben nem származhat a korábbi idők mintájára a negatív reálkamatból, az olcsó forrásból. A pénzbőséggel szembeállítja azt a bizonyos „versenyképességi fordulatot” és hozzáteszi, hogy a nagy világgazdasági átmenetek, korszakváltások sokba kerülnek, lásd az energiahatékonysági, zöldenergiás fordulatot. Kérdés ugyanakkor, hogy számára mi az adottság és mi az, amin saját hatáskörben képesek lehetünk javítani. Matolcsy volt az, aki korábban a pénzzel kapcsolatban inkább a „bőséget” hangoztatta, ebben a szellemben láttuk gondolkodni és monetáris politikát alkotni. A mostani üzenet a szűkösségről és a drága forrásokról, gyakorlatilag középtávon is megszorításokról szól és arról, hogy a semmiből – lásd a Nagy szerint befagyott hitelpiacot – kellene sokat teremteni, beruházni, termelni, ami kétségkívül radikális versenyképességi fordulatot jelentene, legalábbis elméleti szinten. Kérdés, hogy ez a gazdasági valóságban, a hazai kkv-k képességeiben is kódolva van-e. Mint ahogyan az is, hogy a jelenkorban bármilyen mély válságba is süllyedtek, a világ fejlett országai mégis minden lehetséges erőfeszítést megtesznek, hogy szuverén gazdaságot építsenek, a hazai támogatásához pedig igyekeznek erőn felül biztosítani az olcsó, bőséges forrást, ebben egymásra ígérve. Dilemmának tűnik, hogy a jelen válságban kellene megalapozni a holnap versenyképességét, értékláncokat kiépíteni, vagy legalább azokban jobb helyeket elfoglalva tudást és kapacitást megszervezni, elfoglalni a jövő piaci pozícióiból azt, amit Ázsia meghagy még nekünk. Matolcsynál érzékeltük, hogy a gazdaságpolitika jelentős mértékben leegyszerűsödik most az infláció elleni létharcra, de Nagy is megfogalmazta, hogy most védekező pozícióban vagyunk és egymáshoz, illetve az inflációhoz kapcsolódó csapdahelyzeteket igyekszünk sorra kivédeni. 

Elővennénk a jól bevált sikerreceptet

Nagynál azonban mintha ezzel együtt is megjelenne a védekezve támadás szándéka, ami abból is ered, hogy a monetáris politika és a gazdaságfejlesztés prioritásai egy háborús gazdasági válságban igencsak ütközhetnek. Nagy számára a makrostatisztikák mellett ott vannak az alsóbb szintek, a dualitásoktól (külföldi és hazai tőke, nagyvállalat és kkv, térbeli központok és perifériák) sokszorosan szabdalt magyar gazdaság valósága, ahol a jelenlegi gazdasági teljesítmény is komoly feszültségekből áll elő. Konkrétan a külföldi tőke, a feldolgozóipar nemzetközi vállalatai nagyon is jól vannak, komoly növekedést állítanak elő a reálbérekben is munkavállalóik számára, de lemaradhat mögöttük a hazai tulajdonú gazdaság, a kis- és középvállalkozások sokasága. Sőt, míg a külföldhöz kapcsolódó, oda értékesítő cégek felhúzzák a növekedést, addig a saját házunk táján komolyabb is lehet a baj annál, mint amit az adatok mutatnak: 

Egymás mellett létezik a sikeresen túlélő külföldi és a lefagyott hazai gazdaság. Ezt azért nem érdemes tétlenül nézni, mert ezáltal a válság kisöpörheti a hazai szektort, a hazai tudás és tőke külföldi tulajdonba kerülhet, vagy leépülhet, ezzel a szuverenitás és a kínálati kapacitások egyszerre sorvadnának el. Matolcsy szerint a régióhoz viszonyított inflációs többletünket jelentős részben az élelmiszerek és az élelmiszeripar alacsony hatékonysága okozza – ez alapján úgy tűnhet, hogy a hazai kínálat növelése és termelékenységének javítása lehetőleg olcsó forrásból mégiscsak fontos, sürgető, a jövő inflációs sokkjait enyhítő lépés lehet, mert a jövő inflációját a jelen beruházása szoríthatja le.

A Nagy által elmondott keretrendszerben egybeesik a méltányosság és a hatékonyság akkor, amikor első feladatként a reálbérek emelését fogalmazza meg. Ennek kell visszaállítania szerinte a lehető leghamarabb a fogyasztást, ami maga után húzza fel a hazai, belföldi gazdaságot az iparral együtt és ez stabilizálhatja a költségvetést, nem pedig a további megszorítások. Már-már úgy érezzük, hogy a 2010 utáni sikeres stabilizációs és növekedési fordulat filozófiája ez, amely szerint a recesszióból való kiút megszorítás helyett a gazdasági aktivitás ösztönzése lehet. Ez az a megközelítésmód, amiért 2010 környékén pellengérre állították hazánkat, de a koronajárvány időszakában már nemzetközi szervezetek javasolták. A válságok persze eltérő természetűek, de lényegüket tekintve közös azokban a reálgazdasági pusztítás és ezáltal a növekedési képesség tartós lehúzása. Bár az infláció az egyik legkönnyebben észlelhető válságtünet, emögött egy sokszoros válsághelyzet húzódik meg rövid- és hosszú távú csapdahelyzetekkel, ezek közül mindegyiket fel kell ismerni. Kiemelendő, hogy a kormányzat elsődleges fontossággal tekint a reálbérekre, azaz nem akarja megengedni, hogy az inflációs harc vagy az egyensúlyteremtés oltárán feláldozzuk a magyar családokat és jövedelmeket, hiszen a jövedelmek tartós esésével a munkaalapú és a családbarát társadalom kérdőjeleződne meg, a munkaalapú mobilitás valósága tűnne el. 

Nagy Márton továbbá kiemeli a magyar növekedési modell egyedi jellemzőit és ezért jut olykor különutasabbnak tűnő javaslatokhoz. Szerinte, mint rámutattunk, egyszerűen a magyar modellből ered az erőteljes inflációs reakció, ami miatt sem felelőst keresni nem kell, de emiatt hosszabb távon a növekedést elfojtani sem érdemes. A növekedés beindításánál is a magyar modell jellemzőit veszi figyelembe, ezért juthat a főáramú tankönyvek által ritkán javasolt megoldáshoz, a reálbéreken és a fogyasztáson keresztül történő talpraálláshoz – nevezhetjük ezt bérvezérelt (wage-led) növekedésnek. Ezt az teszi indokolttá, hogy a munkaalapú gazdaságpolitika a fogyasztást adóztatja, így az egyensúly ezen keresztül, a fogyasztási csapdából való kilépéssel, középtávon pedig a növekedés beindulását követően stabilizálódhat megnyugtató módon. 

mert az embereknél sokkal jobban hiányzik. Kedvező mellékhatásként aztán a gazdaságba áramoltatott forrás lecsapódna a költségvetésben is.

Egyensúly és növekedés egyszerre?

A gazdaságpolitika jövőjét illetően két fontos törésvonal rajzolódik ki. Matolcsy és Varga egyetérteni látszik abban, hogy költségvetési kiigazításra – megszorításra – van szükség a monetáris szigorítás mellé, egészen addig, amíg nem sikerül elérni az inflációs célt. Matolcsy szerint az sem változtat majd ezen, ha egyszámjegyűre csökken az infláció és Varga szavaiból is úgy tűnik, a költségvetés kiigazítására is mindenképp szükség van és amíg nincs egyensúly, addig a növekedés beindításával nem érdemes külön foglalkozni. Ezzel szemben Nagy az egyszámjegyű infláció korszakát egy merőben új makrogazdasági helyzetként értelmezi, amelyben megváltoznak az alapvető összefüggések. Kétszámjegyű inflációnál még ő is egyetért azzal, hogy az infláció leszorításából növekedési többlet származhat, de egyszámjegyű időszakban már nem tartja érvényesnek, hogy az infláció leszorításából szemmel látható növekedési többletet kapnánk. Ezért utóbbi szakaszban szerinte már nem a gyors és nagymértékű, agresszív inflációcsökkentő harc a fontos, hanem el kell kezdeni a növekedést is figyelembe venni, mert már adottak az alapok a sokkhelyzetből való kilépéshez, ami egyre sürgetőbb is. Matolcsyval szemben Nagy már most figyelne a növekedés beindítására, Vargával szemben pedig, bár mindketten egyensúlyt és növekedést kívánnak elérni, Nagy úgy látja, nincs alapja annak a sorrendiségnek, hogy először az egyensúlyt lehet helyreállítani. 

Összességében úgy tűnik, a hazai gazdaságpolitika hármasfogatának mindegyik tagja következetesen képviseli a rá szabott feladatkört, azt kommunikálja, amit szerinte e megbízatás megkövetel, ami fontos, mert egy nagyon érzékeny, okos egyensúlyozásra van szükség a folyton változó körülmények és korlátok, illetve a számos gazdasági cél között. Nem tűnik meglepőnek, hogy a jegybankár ma az infláció legnagyobb ellensége, a pénzügyminiszter az egyensúly őre, a gazdaságfejlesztési miniszter pedig már a támadást készíti elő. Mindhárom láb más-más irányba húz, együtt viszont garantálják, hogy ne boruljunk fel. Ahhoz azonban, hogy haladjunk is valamerre, valakinek végül erősebbnek kell lennie, különben jöhetnek a magyar gazdaság elveszett évei.

Nyitókép: illusztráció, MTI/Komka Péter