Múltat a jövőnek, jövőt a múltnak!

Másfél évtizede már, hogy hallottam és megjegyeztem ezt a gondolatot. Ott állt a kedves idős házaspár egymás kezét fogva egy Somogy szívében fekvő, kisvárosi kúriában, az asszony őseinek, a Sárközyknek az otthonában. A férj, Varga-Deák György és felesége akkor már évtizedek óta gyűjtöttek mindenféle kisebb-nagyobb tárgyat és dokumentumot, ami egyrészt a családi múlthoz, valamint a kisváros, Nagybajom múltjához kötődött, s ezt állították ki az önerőből létrehozott, zsúfolásig telepakolt kiállításon a kúria szobáiban. Nyolcvan fölött voltak, amikor találkoztam velük, talán már nincsenek is közöttünk. Csak a gondolataik. És a munkájuk, amit elvégeztek. Múltat mentettek a jövő számára a múlt szisztematikus pusztításának évtizedei után.

Után? Vagy most is abban élünk? Ahogy próbálom befogni a korszellem rezgéseit, nem tudok mást mondani: a – nyugati – korszellem, amiben itthon is mindannyian élünk, továbbra is elvágna minket mindattól, ami a múltunk, a történelmünk, a hagyományaink, mindattól, ami az identitásunkat adja. Nem vigasz, hogy Kína is brutálisan felszámolta saját történelmi és kulturális örökségét alig néhány évtizede. Vagy hogy a harmadik világ nagy részében az egykori gyarmatosítóktól a mai iszlamistákig hasonló elánnal pusztítják a régi idők örökségét. Engem a magyar múlt érdekel.