„A Párt iránti szeretetemet sok köbméterben akarom kifejezni” – dicsekedett az élmunkás, ki a Népstadion felépítésén ügyködött

A nagy budapesti stadion építése már 1896-ban felmerült, többek mellett a Margitsziget, a Városliget, Óbuda és még Pasarét is szóba került helyszínként. 1947-re azonban két helyszín maradt a kalapban: Lágymányos és a Lóversenypálya. A Szociáldemokrata Párt (amely aztán egy év múlva beolvadt a Magyar Kommunista Pártba) ellenezte leginkább, hogy Lágymányoson legyen az új stadion, ők a Lóversenypálya helyét javasolták, amit végül el is fogadtak. Ebben az évben aztán 

kapóra jött a rendszernek, hogy a magyar–osztrák válogatott focimeccs ideje alatt leszakadt az Üllői úti stadion fatribünje és 250 ember a mélybe zuhant, 

ám csodával határos módon senki nem halt meg. A lapok egyből kihangsúlyozták, hogy a rozoga stadion még a Horthy-rendszerben élte fénykorát, s ideje, hogy egy szebbet, jobbat és nagyobbat kapjon a nép: „ A Horthy-rezsim nem sokat törődött a testkultúra fejlesztésével. Ha már valamilyen összeget mégis szánt sportcélokra, inkább golfpályát építtetett” – írta az egyik újság.

1947 szeptemberében jelölték ki a stadion helyét. Az előzetes tervek szerint a szomszédságában egy nyitott és egy fedett uszodát is építettek volna, úgynevezett „népzuhanyfürdőt” a megfáradt munkások felfrissülésére, ám ebből nem lett semmi. 1948-ban Gerő Ernő közlekedési miniszter (aki az 1956-os forradalom kitörésekor a kommunista párt vezetője volt, ám Kádár János hatalomra jutása után kegyvesztett lett és eltávolították a pártból) úgy fogalmazott, a Népstadion megteremtésénél nincs fontosabb. A tervek elkészítésével kezdetben Limbeck Gyulát bízták meg, ahogy az újságok írták, Limbeck elvtársat, aki elkötelezett baloldaliként Bécsben és Franciaországban is élt emigrációban és ami ennél is fontosabb, később az ő vezetésével építették Tbilisziben a Lenin stadiont. Aztán később mégsem ő, hanem Dávid Károly és kollektívája kapott megbízást a tervezésre. 

1949-ben aztán megkezdődött a Népstadion építése és sorra születtek a lapokban a stadion építésén dolgozó munkásokat dicsőítő helyszíni riportok. Bacsa Illés például a következőt mondta az építkezésen izzadva: 

„A Szovjetunióban láttam utoljára ilyen komoly építkezést. Alig várjuk, mi, munkások is, hogy felépüljön. Ebben már a dolgozók fognak sportolni…” 

Az utóbbi megállapításában tévedett. Egy másik lap a cementgyárba is ellátogatott, ahol az új stadion betonelemeit készítették: „Serényen folyik a munka a gyárban. Jókedvűen dolgoznak az emberek s a csiszológépek zúgása közben is kihallik a lányok éneke, míg kezük fürgén mozog – hisz már az ötéves terv egyik hatalmas alkotásán dolgoznak.”

Még ebben az évben, a budapesti Világifjúsági találkozóra érkező külföldi fiatalok is kimentek a stadion építkezésére, ahol lapátot ragadtak: „Több külföldi ifjúsági küldöttség vezetői engedélyt kértek, hogy részt vehessenek a budapesti Népstadion építési munkálataiban. Ebből a célból brigádokat alakította” – számolt be az eseményről a Szabad Nép. A sűrűn megjelenő építési riportokban igazi gyöngyszemeket helyeztek el, mint például Juhász Sándor építőmunkás gondolatait, aki két csákányozás közben elgondolkozva a következőt mondta egy újságírónak: „Amikor ezt a pályát építem, sokszor gondolok arra, hogy ezen a területen öt évvel ezelőtt nagyon sok hős szovjet katona vére hullott értünk.” Szécsi András sztahanovista kőműves (aki egy Makszimenko nevű, Sztálin-díjas sztahanovistától tanulta a szakmát) így fogalmazott 1951-ben, a Népstadion betonelemeit építve: „Egy műszak alatt 16 köbméter falat akarok húzni. A Párt iránti szeretetemet naponta sok-sok köbméterben akarom kifejezni.” 

Természetesen az idő közben személyi kultuszt építő Rákosi Mátyás is odafigyelt a Népstadion építésére és a munkások is odafigyeltek rá. 1952-ben, Rákosi 60. születésnapjára a stadionépítő vállalat a következő üzenetet küldte a pártvezérnek: „Örömmel jelentjük, hogy január 23-án tett vállalásunkat túlteljesítettük. 

Tudjuk, hogy ezzel ünnepeljük legméltóbban Rákosi elvtárs 60. születésnapját.” 

Mivel a határidőt nem tudták tartani az építők, szépen, csendben sportolókat is kirendelték az építkezésre, mellette egyetemistákat és főiskolásokat is. Voltak, akik nem szívesen mentek, ám hatott rájuk a párt. Az egyik lap meg is írta: „A sportolók azonban az utóbbi hetekben nem vették ki megfelelően a részüket a hatalmas sporttelep önkéntes építéséből. Ez a helyzet az elmúlt hét folyamán jelentősen megjavult. Használt a bírálat.”

1953. augusztus 20-án – napra pontosan 70 esztendeje – aztán Rákosi Mátyással a díszpáholyban átadták a 70 ezer férőhelyes Népstadiont. Hatszázezer köbméter földet mozgattak meg az évek alatt. Hetvenkétezer köbméter kavicsot és 1800 vagon cementet használtak fel az építés során és hatmillió kiló vasat. A látványos felvonulásokkal tarkított megnyitóünnepség végén a Budapest Honvéd labdarúgó csapata a Szpartak Moszkvát látta vendégül és nyert 3:2-re. Egy újságíró pedig pont Dékány Sándor ács mellett ült, aki Munka Érdemrenddel a mellén (amit az építkezésen végzett munkájáért kapott) a megnyitó végén felkelt helyéről, s csendesen odaszólt a társaihoz: „Szép magyar győzelemmel nyílt meg a Népstadionunk.” Majd az újságíró hozzá tette: „Boldog, megelégedett, mosolygós emberek távoztak a Népstadionból.”  A díszpáholyból integető Rákosi 1956 után szintén kegyvesztett lett és a Szovjetunióba száműzték, a Népstadion viszont maradt, egészen a Puskás Aréna megépítéséig.