Így gondozd az autós tahóidat!

Írta: Nagy Koppány Zsolt 
 

Indokolatlanul bátor vagyok vezetés közben, és különös előszeretettel oktatok ki másokat. Villogás segítségével, dudálással, ökölrázással, más egyezményes jelekkel, amelyeket mindenki könnyen megért – egyszer a pofámat megszedi valaki, az már biztos. De nem tehetek róla: annyira fel tud dühíteni a tapló úrvezető, aki szabálytalankodik, vagy a pipogya alak, aki nem a közlekedési viszonyoknak megfelelően vezet, hogy agyvízfelforrás-közeli állapotba kerülök – kétpercenként. 

Nem tudom, miért. Vagyis de, tudom: ez a bunkóság csimborasszója, a másik teljes semmibevétele, megalázása. Úgyis gyorsabb az autóm, üzeni az arrogáns mocsadék, aki jelzés nélkül bevág eléd, és még annyira sem tartalak, hogy indexeljek. Majd kitalálod, mi történik, hiszen látod, és végignézed. Hülye vagy és lassú. Lassú tetű. (Persze néha én is bevágok indexelés nélkül mások – többnyire az indokolatlanul és bénázva lassan haladó autók – elé, ám az nem natúr bunkóság, hanem néptanítói munkásságom része, khm.) Nem méltatlak semmire. Nem is létezel. Nem is vagy az úton. Senki vagy. Levegő. Nullpont.

Na mármost én kidolgoztam egy remek módszert ezeknek a nagypofájú autósoknak a megleckéztetésre. Hiába, a tanár gének. Figyeljenek!

Miután egy-egy ilyen Lánglelkű Gőg bevág elém pompás kocsijával, elkezdek villogni neki. Egyből persze nem veszi észre, mert még arra sem méltat, hogy visszapillantson, de én addig csinálom, amíg észreveszi a rohadék. Ez néha percekbe telik. Azt látni szoktam, hogy észrevette, mert ilyenkor általában fékez, ideges lesz, karját rázza, mutogat. Ha lámpa mellett egymás mellé érünk, és úgy döntök, még nem ütött a népnevelés órája, a csukott ablakon keresztül ordibál, látom azt is. 

Midőn a következő lámpánál ismét utolérem a kis idegest, szépen mellé állok. (Érdekes, az emberek nem gondolnak arra: a következő lámpánál utolérik őket.) Hosszan nézem, ő mereven bámul előre – de én azért csak nézem. 

Még mindig előrenéz, közben 200-ra emelkedik a vérnyomása. Aztán nem bírja tovább, és rám pillant. (Vérnyomás: 450.) Nyelve hegyén minden agresszív káromkodás, amit kora csecsemőkora óta hallott, tanult, elsajátított, továbbfejlesztett. Nyakán az erek: dagadnak.

Nagyúri mozdulattal, lassú-könnyed dzsentrieleganciával intem ilyenkor: ugyan tekerje már le az ablakot, valamit mondani szeretnék ugyanis. Majd mondok én neked, te… te… – ezt látom az arcára írva. (Vérnyomás: 650.) Letekeri, levegőt vesz, ordítani készül (vérnyomás a kritikus 1000 tájékán). Ekkor udvariasan megszólalok:

– Elnézést kérek, uram (ritkábban hölgyem), igazán nem akartam megzavarni a vezetés élményében… de kötelességem jelezni, hogy a jobb (esetleg bal) hátsó indexlámpája minden bizonnyal kiégett. Nem működik ugyanis. És ez nagyon balesetveszélyes! – emelem fel az ujjam, mint egy doktor Bubó. – Ezért is villogtam.

A hatást látni kell. De tényleg. 

hiszen a lehengerlő kedvességemmel nem tud mit kezdeni: értelmezni sem tudja azt. Egy dolgot azonban nem lehet ilyenkor: ütni és/vagy ordítani – ennyit még az aktuális hülye barom is tud. Ezért aztán ellesz a düh valahol a nagy testben, aztán a fuxok között sivítva távozik.

– Mi…? Ja… Kösz… – nagyjából ezekkel a bonyolult válaszokkal élnek dadogva, én meg elégedetten látom, hogy az egész napjukat sikerült elrontanom.

– Igazán nincs mit, szívesem, uram (hölgyem)! Ott segítek, ahol csak tudok. Fő, hogy biztonságosan közlekedjünk! A viszontlátásra… és kérem, feltétlenül nézesse meg a lámpáját!

Elszégyellik magukat a nyomi kis csicskák, és attól kezdve úgy indexelnek, mint a kisangyal, csak éppen zavartan lesunyt tekintettel. Ha újabb lámpánál megállunk egymás mellett, felveszem az amerikai mosolyomat, és felemelt hüvelykujjammal jelzem: ez már döfi, hajtáspajtás! 

Mire hazaérnek, tízezer kalóriájuk elég a dühtől. És hetekig normálisan vezetnek. Remélem.

Fotó: Mandiner archív