Itt a noÁr-paradoxon: dühös és intoleráns aktivista, legitimációs kényszer nélkül

Bizonyos szempontból könnyű dolga van ma egy aktivistának, legalábbis egy afféle demokráciában, mint Magyarország. Ha ugyanis valaki úgy dönt, hogy „elnyomott” társadalmi rétegek önjelölt szószólójává szegődik, különösebb kockázat nélkül megteheti. Nyilván,

s minél erőszakosabb, hangosabb, annál intenzívebb reakciókat vált ki. Ha pedig mondjuk a tanárok fizetésemelését követeli, de közben LMBTQI-jogokról értekezik meg háborúpárti jelszavakat pedzeget, azt kockáztatja, hogy a konzervatív gondolkodású pedagógusok nem kérnek belőle. De talán ez fordítva is igaz.

Mindenesetre ez a gond az árukapcsolással – ha egy NGO-harcos egyik nap egy szerinte jogtalanul szegregált roma diák jogi képviseletét biztosítja, a másik nap pedig mondjuk a Jobbikot is a soraiban tudó pártszövetség választási győzelme érdekében sürög-forog, a részhalmazon kívül rekedtek jóindulatának elvesztését kockáztatja.

Láthattuk, erre akár milliárdokat is hajlandók áldozni az adakozók az Egyesült Államokból.

Távol álljon tehát tőlünk, hogy lebecsüljük a valódi civil kurázsit vagy a jogos társadalmi tiltakozást ez ugyanis az egyik legfontosabb vívmánya a rendszerváltás idején visszaszerzett szabadságunknak. Jó, hogy napjaink Magyarországán tízezrek tüntethetnek és bulizhatnak egy nekik lényeges ügyért hatósági vegzálás nélkül. Igaz, ha ha valaki, akár egy politikus, mondjuk füstgránáttal dobálja a rendőröket, akkor vannak bizonyos következmények, ám ezeket nem lehet egy lapon említeni a lovasrohammal, a kardlapozással és (igen, újra és újra le kell írni) a szemkilövetéssel. A tiltakozásnak, az állampolgári nyomásgyakorlásnak meg van a lehetősége és a keretei, olykor a pozitív következményei is, még a 2010 utáni „diktatúrában” is.

Viszont egy tüntetőnek vagy aktivistának azt is el kell tűrnie, hogy nem mindenkinek tetszik, amit csinál. Sőt. Egy friss példával élve: egy katolikus iskolaigazgató sem köteles szó nélkül hagyni, ha egy diákja az intézmény által képviselt értékrenddel szemben tesz kijelentéseket az egész ország nyilvánossága előtt. A szólás- és véleményszabadság őt is megilleti – ha az érintett tanulót bármiféle retorzió érné, nyilván más lenne a helyzet.

De miért is van mégis könnyű dolga egy aktivistának? Bár a nyugati és a hazai ellenzék sajtó részben sikerrel rajzolt fel egy elnyomó rezsimet, valójában hazánkban szabad a pálya az efféle hóbortos figurák számára. És ami a lényeg: semmiféle társadalmi megmérettetésnek nem kell alávetniük magukat. Bármennyire is a hatalom részese, egy politikusnak bizonyos időközönként jóvá kell hagyatnia a tevékenységét és a teljesítményét a szavazópolgárokkal. Egy aktivistának legfeljebb pénzügyi háttér, médiahátszél kell, erre pedig alapvetően az úgynevezett mikroadományozói finanszírozás a legsikeresebb megoldás.

Aztán jöhetnek sorra a témák és az ügyek – egyik nap mondjuk az SZFE, aztán az LMBTQI-jogok, a KATA-károsultak, végül a tanárok és az oktatás. Az aktivista csak egy „felület”, mindig szembeszegül,

Mindezek után rögzítsük: korunk hazai aktivistájának „ideáltípusa” Molnár Áron, az önmagáról elnevezett noÁr mozgalom alapítója, színész, rapper. Akinek valahogy mindig az fáj, ami a nyugati balliberális mainstreamnek vagy éppen a hazai kormányellenes tüntetőknek. Precízen és megbízhatóan választja ki a neki aktuálisan fontos ügyet a nemzetközi fősodornak megfelelően, aminek aztán közös nevezőjeként a társadalmi igazságtalanságok ellenében való fellépést azonosítja. Abba végülis minden belefér. Ügyes!

Molnár Áron általában dühös, feszeng, forgatja a szemeit, ökölbe szorul a keze, mintha ütni készülne, közben magyaráz, fenyeget, mint valami színész. Oh, wait! Demonstráción pedig nyilván üvölt. Minap a HVG-nak nyilatkozva fejtegette gondolatait és motivációit. Szemezgessünk!

Megtudhattuk, hogy neki (is) köszönhetjük Pankotai Lili trágár kifakadását az október 23-i tüntetésen, Áron azért választotta a pécsi gimnazistát, mert szerinte az általa elővezetett „slam” esszenciálisan tartalmazza a korosztálya dühét. Meg az övét is. Mert ő is dühös. Ez mondjuk látszik.

Egyébként mindig is azért akart híres lenni, hogy ezzel más ügyeket tudjon felkarolni. Irigyelte a híres színészeket a segélyszervezetek plakátjain. Közben az aktivista szerint egy diák elsődleges igénye, hogy „megfogalmazza a véleményét”. Szerintünk nem, de ha így lenne, jelentem, ez kapásból siker: az úgynevezett Orbán-rendszerben egy egyszerű diáklány színpadot, mikrofont és tömeget kap, hogy „megfogalmazza a véleményét”, bármilyen retorzió nélkül.

Pankotai Lili előadásának – bocsánat: óriási segélykiáltásának – egyik fő kérdése Áron szerint egyébként az, hogy „mi fog történni akkor, amikor a barátjának el kell hagynia az országot, mert megszakad a szíve, mert nem vállalhatja fel a melegségét”. Komolyan? Egy olyan világban, ahol a multicégeknél szinte kötelező a részvétel a Pride-on, a streaming-szolgáltatók pedig ontják a melegpropagandát, s ha kimondod, hogy az apa férfi, az anya nő, kötelezettségszegési eljárás indul ellened?

Elmondta Molnár Áron azt is, hogy nem tudja elfogadni azt, aki elfogadta, illetve elfogadja ezt a rendszert. Ha jól értjük, a jelenlegi kormány elfogadhatatlan. Csakhogy e logika mentén

hiszen ennyien bizonyosan „elfogadják” ezt a rendszert. Nemhogy elfogadják – támogatják! Kétségtelen, elhangzik némi distinkció, miután szerinte azok, akik a rendszert kiszolgáló intézményekben dolgoznak, azok mellé állnak, akik beleszállnak egy tizennyolc éves kislányba. Érdekes logika, talányos okfejtés.

De ami a lényeg: az aktivista egészen konkrétan az Orbán-kormányt akarja megbuktatni, ezt be is vallja, a többi legfeljebb eszköz, apropó, indok. Tehát az aktivista virtigli politikus, azonban legitimációs és egyéb kényszer nélkül. Mondhat, követelhet és szervezhet szinte bármit, szabadon megteheti, a demokratikus keretrendszerben nincsen kötelezettsége.

Ebből a szempontból mindenképp könnyű az intoleráns aktivista dolga.

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner