Mindszenty szerint ’56 szabadságharc volt, de nem forradalom

Reális képünk van ma már Mindszentyről?

Mindszenty József életében és halála után is megosztó személyiség volt, ami lényegében tevékenységére és helyzetére is igaz. Halála után majdnem öt évtizeddel még mindig hordoznak politikumot, vitatott részeket kijelentései, tevékenysége, amely miatt szerintem hallatlanul izgalmas és összetett a pályája. Nem lehet róla ezért – köznyelven szólva – „reális képet” alkotni teljes egészében, hiszen harminc évvel ezelőtt meghatározó módon politikai személy volt, mégis írtak róla történészek. Teljes jogi rehabilitációja csak tíz éve történt meg itthon is, ennek ellenére a politikai lényegében már rendszerváltáskor megvolt.

Ezután elég gyorsan történeti személyiség lett, de nem minden részletében, ilyen például az 1956-os szereplése is, vagy a köztársaság behozatalának megvétózása, közjogi állása szerint. Mindszentynek egyébként nem volt mindegy, hogy mit gondolnak, írnak róla, akár 1956-os szereplése során sem; folyamatosan olvasta és cáfolta azokat a munkákat, amelyeket elsősorban róla adtak ki a kádári Magyarországon, mindenekelőtt a hírhedt Fehér könyvek állításait, amelyet a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának Tájékoztatási Hivatala adott ki, a szovjet intervenció után.

az emigráns memoár-, lelkiségi-, és történelmi munkákban is. Ennek a vonalnak a mai napig vannak művelői, ami érthető és indokolt is a főpap szentté avatási eljárása kapcsán, de magában hordozza az egyoldalúság, a historikus maszatolás csapdáját is.

Márpedig Mindszenty markáns arcélét a részletek adják meg, és az árnyalatok. Harmadik vonalon, egy objektívabb, tényeken, forrásokon alapuló Mindszenty-kép kialakítására, csak lassan érett meg a lehetőség a rendszerváltás után, az ezredforduló környékére, amelyben jelentős szerepe volt olyan történészeknek, mint Mészáros István és mindenekelőtt Balogh Margit, aki dekonstrukciót végezve a pályaíven, egy megkerülhetetlen nagymonográfiát tett le az asztalra pár éve. 1956-os szereplése azonban ennek ellenére még mindig toposzok és egyéni vélekedések mentén alakul a mai napig, főleg a közbeszédben. Újabban pl. Nagy Imre és körének ellenpólusaként pozicionálja az emlékezetpolitika a személyét, ami érdekes elmozdulás, de a részleteket tekintve csapdákat is rejt magában.

Hogyan vélekedett Mindszenty 1956-ról?

Mindszenty szabadságharcnak tartotta, de nem forradalomnak 1956-ot, amelyet már az adott események között is definiált. Ehhez a véleményéhez később is ragaszkodott, ami fontos politikai aktus szerintem,

amellyel irányt, teret is akart adni, illetve ki akarta jelölni ezzel a maga politikai pozícióját, amelyben – ahogyan említette – pártok felett helyezkedett el. A keret leginkább egy fegyveres szabadságharc volt, amelyben önmagát szabadította fel a nemzet, saját erejéből, lerázva ezzel a szovjet megszállást, a kommunista rendszert is. A cél a nemzeti függetlenség megszerzése volt, egy olyan tabula rasa állapot elérése, amelyben ismét a nemzet saját maga dönthet majd a sorsáról, megszálló csapatok nélkül. Ehhez szabadságharc kellett, nem forradalom. 

Miért szabadság és nem forradalom?

A forradalom Mindszenty politikai krédója szerint nem pozitív fogalom, olyan valami, ami destruktív lázadás leginkább, és erre nem eszmetörténeti narratíva szerint jött rá, hanem sokkal inkább gyakorlati alapon. Mindszenty elvetette a forradalmat és a forradalmi rendszereket, a forradalmi módszereket is. A forradalom szerinte az állam és társadalom törvényes/alkotmányos rendjének erőszakos felforgatását jelentette, amelyet bizonyítottnak vélt a gyakorlatban is, hiszen a XX. században minden magyarországi forradalmi rendszernek a rabja, üldözöttje volt, így az 1918-as népköztársaságnak, 1919-es proletárdiktatúrának, a nyilas munkaállamnak, az 1946 utáni köztársaságnak, illetve folytatólagosan a kommunista diktatúra népköztársaságának is.

Mindszenty a kommunizmust is forradalmi rendszernek tartotta, ahogyan Kádár és Nagy Imre is egyébként, ezért nem gondolta, hogy egy ilyen forradalmi rendszert el lehet söpörni egy másik forradalommal, ezért döntött valószínűleg a szabadságharc definíció mellett. Ennek megfelelően helyreállító jellegűek egyházkormányzati cselekedetei például, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) birtokbavétele, a békepapok felmentése, új kinevezések, illetve a csonka püspökkari konferencia megtartása is. Politikai jelentősége azonban nagyobb, még ha konkrét politikai tevékenysége alig, vagy nem is volt, pozíciója, személye, azonban politikumot hordozott magában és egy rejtett közjogi igényt. Ugyanakkor

(újpestiek, rétságiak), illetve egyik első szabad cselekedeteként a főpapi áldását küldte a felkelő magyarok fegyvereire. Később Tildy Zoltánnak említette azt is, hogy az ENSZ békefenntartó csapatok jelenlétét hasznosnak tartaná, a helyzet stabilizálása okán. Ez az álláspont ellentétes volt azokkal a pacifista és lojális nyilatkozatokkal, amelyeket a magyar katolikus főpapoktól (pl. Grősz érsek) Mindszenty kiszabadulása előtt olvasható, de összhangban volt a pápa nyilatkozataival, és kapóra jött a Szabad Európa Rádiónak, sőt a CIA-nak is, aki fel akarta építeni Mindszentyt, mint az események lehetséges vezetőjét. Mert sokan már akkor is hiányolták, amit manapság több narratíva is hangsúlyoz; 1956 vezető nélküli felkelés volt, ami inkább negatív fejlemény, főleg így utólag. Mindszenty nem volt részese a bukott kommunista rendszernek, nem kompromittálódott, sőt az egyik leghitelesebb ellenfele volt, a kezdetektől fogva.

Provokatív talán a kérdés, de Mindszentynek miért nem volt akkor ellenforradalom 1956?

Mert tényleg nem volt az, és ebben neki igazán volt tapasztalata, gyakorlati viszonyítási alapja! Mindszenty (akkor még Pehm) József ugyanis aktív ellenforradalmár volt 1918-1919-ben, később pedig tisztelettel emlékezett meg a győztes magyar ellenforradalomról (1919-1920) is, zalaegerszegi apátként. Horthy Miklóssal szemben lettek averziói, miután ellenállt Boldog IV. Károly visszatérési kísérleteinek és trónfosztatta a királyi dinasztiát, aminek Mindszenty híve volt.

és elvetette, mert ezzel Kádárék és szovjet intervenció platformjára helyezkedett volna, ami nyilván karaktergyilkosság lett volna. Az ellenforradalom, amelyben a törvényes rend helyreállítását tapasztalta meg, számára nem volt negatív fogalom, ellenkezőleg. De ez a helyreállítás nem történt meg sajnos 1956-ban! Ő ugyanis azt vallotta, hogy a jogfolytonosság az 1944-es német megszállás óta, több fázisban megszakadt és törvénytelen állapot (justizmord) következett be, amely a szovjetizálás erőszakos formájában csúcsosodott ki. Ebben a folyamatban 1956 csak a rendszer lerázását tette meg, a bukott rendszer (ti. a kommunizmus) örökösei itt maradtak, ahogyan arra híres, a nemzethez intézett november 3-i szózatában is utalt.

Sokan felróják neki, hogy hercegprímásnak és zászlósúrnak tekintette magát, de ön megvédi ezt az önképet. Miért?

Helyesen: első, egyházi rendű zászlósúr. Sokan – történészkollégáim közül is – ezt nem helyezik valós kontextusba; azt gondolom, anakronisztikus, statikus vagy éppen öncélú politikai állásfoglalásnak tartják, Mindszenty ismert legitimizmusára is utalva. Mindszenty azonban egy beállt politikai állapothoz – megszállás, szovjetizálás, köztársaság behozatala – igazítja a hercegprímási közjogi, alkotmányos méltóságát, felmutatva, hogy mindez a kibontakozás, a bizonyosság, a stabilitás útja lehet. Az országnak – Mindszenty meglátása szerint – az alkotmányos alapokon nyugvó, akkor legmagasabb közjogi méltóságához kellett volna fordulnia kibontakozási lehetőségként, nem pedig avítt, kiüresedett pozíciót látni benne, amely helyett a forradalmi utat választotta, a szovjet megszállás legitimálásával. Ebben azonban a SZEB által engedélyezett pártok lényegében nem voltak partnerek, a hercegprímás közjogilag elszigetelődött. Egy nyomatékosított köztársaság-ellenes vétóra, illetve az internálások, üldöztetések, szovjet megszállók túlkapásai elleni megszólalásokra futotta csak.

erről a nemzet nem döntött külön referendumban sem, ezért vétózta meg. Mivel az 1945 utáni berendezkedést – főleg utólag – törvénytelennek tartotta, ezért azt gondolta, hogy a szuverén Magyarország államformája a királyság. Sztálin pedig nem lehet a magyar alkotmány forrása– utalva ezzel az 1949. évi XX. törvényre – ezért azok a közjogi funkciók az érvényesek, amelyek a történeti alkotmányon alapszanak. Ezek közül pedig kétségkívül a legmagasabb a hercegprímásé volt nemcsak 1945-ben, hanem 1956-ban is - ha így nézzük. Ezért utasította el néhány szabadságharcos kezdeményezését is, amikor miniszterelnököt akartak belőle csinálni, hangsúlyozva közjogi funkcióját, amely pártok feletti és inkább államfői szinthez áll közelebb.

Eleven volt ekkor még a magyar hercegprímás közjogi szerepe?

A hercegprímás közjogi méltósága, szerepe nem volt kiürült a XX. században sem: Mindszenty elődje, Serédi Jusztinián is egyfajta egyensúlyi lépésként, megfontoltan, de legalább kétszer élt eme közjogi cím adta lehetőségével a kormányzóval szemben, legutóbb éppen Mindszenty beiktatása előtt három évvel,

A prímás által dédelgetett helyreállító közjogi méltóság koncepciója sem teljesen légből kapott, mert hasonló éppen Mindszenty beiktatásával egyidőben történt Görögországban, Damaskinos érsek régenssége kapcsán.

Mennyire játszott vezető szerepet a hercegprímás 1956-ban?

Magának Mindszentynek nem voltak ilyen ambíciói 1956-ban, ténylegesen fellépni sem tudott így az alatt a szabadon töltött 4-5 nap alatt, ami neki ekkor adatott. Az ekkor 64 éves főpap erős Basedow-kórral is küzdött, és a rabság és az internálás is megviselte. Ő azonban valóban az események hatására szabadult ki október 30-án, senki sem szabadította ki és nem is eresztették szabadon. E mellett lenyűgöző munkabírása volt ezekben a napokban. Rekonstruálva az eseményeket, napi 3-4 órát aludhatott és megállás nélkül tárgyalt, intézkedett, sajtónyilatkozatokat tett, leveleket, szózatát fogalmazta, mégis lényegében nem mozdult ki a budai, a háborúban meglyuggatott, hideg prímási palotájából.

Mindszentyt a helyzet és az emberek, csoportok, pártok találták meg 1956-ban, azok viszont szép számmal.

először keményebb megoldásban gondolkodva, amelyet az Állami Egyházügyi Hivatal elnökének sikertelen missziója képviselt Felsőpetényben. Aztán lágyan, először csak azt kitűzve, hogy ne legyen a fővárosban, aztán, ha már itt van, akkor a megnyilvánulásait kontrollálni akarták. Ezt a szerepet Tildy Zoltán látta el leginkább, akiről Mindszenty nem volt túl jó véleménnyel, főleg az együttműködő múltja és gyenge jelleme miatt. Tildy készségesen kereste, meg is látogatta többször Mindszentyt, és egy idő után a fő törekvése az volt, hogy kontrollálja a nemzethez intézett szózatát. Ezt Nagy Imre is akarta, aki szorgalmazta, hogy ez ne élőben hangozzék el. Tildy ott ült a szózat alatt a Parlamentben a rádiós szobában, és sírva köszönte meg utána Mindszentynek. Később a perében elítélte, ahogyan Nagy Imre is a november 3-i szózatot, Mindszenty szerepéről pedig negatívan nyilatkoztak mind a ketten. 

Akkor nem a kormányzat számára volt vezető szerepben?

Nagy Imre ezt akarta meggátolni, sőt a mozgásteret is szabályozta. Ennek ellenére voltak gesztusai a számára, ilyen volt a rehabilitálásáról szóló, jogi következmények nélküli, propagandisztikus tájékoztatás, amely pontosan később Kádáréknak volt fontos a miniszterelnök ellen. Mindszenty is többet látott ebben a súly nélküli gépelt papírban, ráadásul rosszul is emlékezett a tartalmára. Tildy szóban beleegyezett az Állami Egyházügyi Hivatal birtokbavételére, de ezt is később letagadta, és a propaganda-mítosz megteremtődött, hogy Mindszentyék kirabolták az épületet. A birtokbavétel azzal a céllal történt azonban, hogy a békepapok iratait ne semmisítsék meg, lopják el, tüntessék el mások, számonkérhetők legyenek.

illetve más felekezetek vezetői, de ez természetes, hiszen nyolc évig távol volt a magyar katolikus egyház feje. Ilyen felkereső volt az egykori fajvédő politikus, Turchányi Albert Egon káplán, aki az egyik személyi titkára lett, Tóth János mellett, akit még az ÁEH engedélyezett a számára. Turchányira bízta egyébként az ÁEH birtokbavételét is, amelyet meg is valósított, ha nem is úgy, ahogyan elképzelte a nyugdíjazott klerikus.

Az érdekesebbek azok, akik politikai oldalról keresték Mindszentyt, benne látták a Nagy Imre-adminisztrációtól független kibontakozás lehetőségét. Jellemzően olyan politikai csoportosulások voltak, akik nem voltak kormányon, így fiatal szabadságharcosok, joviális polgári konzervatívok (gróf Khuen-Héderváry Károly és köre), vagy éppen az a két politikai csoportosulás (Keresztény Front, Magyar Keresztény Nemzeti Párt / Keresztény Magyar Párt), akik királyságpárti programmal bírtak 1956-ban is. Van, aki eljutott a hercegprímáshoz audienciára, van, aki már nem. Mindszenty szabadulásával minden akkori párt egyetértett, de utána megoszlottak a vélemények.

míg a többi szereplő hangsúlyos társadalmi-politikai szerepet is remélt a prímástól.

Mindszenty egyébként alapvetően egy egységes keresztény párt vagy mozgalom létrehozását tanácsolta mindenkinek, aki rákérdezett erre, amelynek nem vezetője lett volna, hanem támogatója. Vezetőnek Kovács Bélát tartotta volna alkalmasnak, annak ellenére, hogy református volt, de ő ezt visszautasította. De a pártpolitikai helyett ezekben a napokban fontosabbnak tartotta a nemzeti egység megtartását, a mindennapi élet megteremtésének feltételeit, a karitászt, amelyhez hazai (Actio Catholica) és külföldi segítséget egyaránt mozgósított.

Két érdekes megkeresést azonban ki kell emelni, az egyik Hubertus von Löwenstein-Wertheim-Freudenberg herceg, Adenauer követének jelentkezése, aki nemzetközi távlatokban kereste a prímást, és az antikommunista harc jegyében biztosította támogatásáról. A másik pedig Habsburg-Lotaringiai Ottó herceg, a magyar trónörökös követe által átadott személyes levél, amelyben lényegében ideiglenes államfői tisztség várományosaként szólt Mindszentyhez, legmagasabb közjogi méltóságában megszólítva. Amíg a német herceggel udvariasan elbeszélgetett, a trónörökös követének jelezte, hogy korainak tartja ezt a perspektívát még, de vissza nem utasította ezt sem.

és erre Varga Bélát tartotta alkalmasnak, akinek hazatérésében bízott. Ottó egyébként kimondottan vezető szerepet szánt Mindszentynek, és ezt jelezte is neki, sőt Grősz érseknek is, ami különös kontextusba kerül, ha tudjuk, hogy a trónörökös aktívan fellépett azért, hogy spanyol fegyveres segítséget kapjon Magyarország az intervenció után Francótól.

Azt gondolnánk, hogy a kereszténydemokraták természetes szövetségesei lehettek volna Mindszentynek.

Mindszentynek visszás volt a viszonya a magyar kereszténydemokratákkal,

A támogatásukat elutasította korábban is, de 1956-ban is. A konzervatívabb gróf Pálffy József-féle kereszténydemokraták keresték ugyan Mindszenty kapcsolatát, de valahogy nem sikerült szorosabbra fonódni a szálaknak, de ők támogatták a prímást, igazodtak is hozzá. Érdekes a kommunizmus alatt sokat szenvedett Matheovits Ferenc esete, aki kisgazdaként kezdte, de kereszténydemokrata lett, legitimista-monarchista szimpátiákkal. A Barankovics-féle Demokrata Néppártból, csak őt volt hajlandó fogadni Mindszenty 1956-ban, Keresztes Sándorékat például nem. De neki is udvariasan nemet mondott az együttműködésre. Matheovits kemény árat fizetett az eredménytelen háromnegyed órás hercegprímási audienciáért, később a Kádár-korszakban azzal a váddal is illették, hogy miniszterelnök akart lenni Mindszenty támogatásával (vagy mellette), megfigyelték, internálták majd, 1964-ben bebörtönözték, és tíz év múlva szabadult csak.

Kik voltak Mindszenty ellenfelei 1956-ban?

Akik veszélyesnek tartották, vagy akkor, vagy már korábban is. A kommunisták igazából – érthető módon sohasem bíztak benne, de a legérdekesebb azoknak a sora, akik 1956 forradalma mellett voltak, de Mindszentyt reakciós, sőt ellenforradalmi veszélynek tartották ezekben a napokban. Ide tartozik

amelyet Németh László is ellenforradalmi veszélynek tartott. De politikai ellenfélnek azonosította be Kéthly Anna is, és más szociáldemokrata vezetők is. Érdekes, hogy a kereszténydemokrata Keresztes Sándornak, Mihelics Vidnek sem volt szimpatikus Mindszenty november 3-i szózata, progresszívabb vonulat érvényesítését várták tőle. 

Nagy Imre és kormánya is ellene volt?

Nagy Imre a politikai palettán a szélsőjobbhoz sorolta Mindszentyt, ami számára valahol a DNP után, a Pfeiffer-, vagy Sulyok-féle pártszervezetekkel kezdődött. Tudta, hogy nem lehet megúszni a szabadulását, ezért a blokkolást tartotta fontosnak, hosszú távon pedig sejtette, hogy a politikai harc elkerülhetetlen lesz vele ismét. Mindszenty és Nagy Imre soha nem találkoztak, nem is beszéltek semmilyen formában sem 1956-ban, sem korábban. Mindszenty kifejezetten együttműködő volt a Nagy Imre-adminisztrációval, de támogató nyilatkozatot nem tett mellette – Tildy külön kérésére sem, egészen a szovjet intervencióig. Ekkortól azonban, utólag az utolsó Nagy-kormányt tartotta legitimnek, de csak a Kádár-kormánnyal szemben.

akiről szentmiséjén is megemlékezett. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy Mindszenty soha nem tudta meg, hogy a kommunista miniszterelnök egészen máshogyan vélekedett róla.

Hasonló volt a helyzet Pálinkás Antallal is, aki Pallavicini őrgrófnak született, de a háború után gyorsan hátat fordított rangjának, családja értékeinek és kommunista lett és annak vallotta magát élete végéig. Páncélos tisztként ő kísérte Mindszentyt Budára kiszabadulása után 1956-ban, amelynek az prímás örült, mert atyját és a családot nagyon tisztelte, emellett történelmi párhuzamot is vont az esemény mellé. Pálinkás őrnagy előzékeny volt a főpappal, de csak parancsot teljesített, akkor is, amikor őrséget adott mellé és a biztonságáról gondoskodott. Az őrnagy mégis az életével fizetett szereplésért, amelyben benne volt az is, hogy a rendszer osztályidegennek tartotta mindig is, pedig nem állt ellen az intervenciónak sem. Mindszenty róla és özvegyéről is szomorúsággal vegyes szeretettel emlékezett meg.

A kötetedben külön kitérsz Mindszenty politikai krédójára. Röviden, mi volt ez, miért fontos ez 1956-os szereplése kapcsán?

Kutatásaim során sok ellentmondást nem tudtam máshogyan megfogalmazni, csak úgy, ha tömören megfogalmazom a politikai krédóját Mindszentynek, amelyből cselekedetei eredeztethetők. Ez nem pártpolitikai hitvallás, sokkal inkább katolikus hitének a gyakorlati megvalósításának társadalmi biztosítása. Mindszenty esetében ez nem elméleti, hanem organikus, gyakorlatias alapokon építkezik fel, összetett. A transzcendens hitelveket megélő, organikus állam-, és politikumfelfogása volt, amelynek tapasztalati alapon lett része egy specifikusan magyar neokonzervatív, keresztényszocialista elem, de az említett forradalomellenesség is, vagy a magyar ellenforradalom támogatása. Legitimizmusa is alapvetően reflektív módon alakult ki, amikor látta a forradalmi rendszerek pusztítását, a Habsburg-Lotaringiai dinasztia iránti tisztelete sem érdekek mentén, hanem a megkoronázott uralkodó családjának tisztelete kapcsán alakult ki, akinek vallásos, családcentrikus életét példaértékűnek tartotta, sírjánál szentmisét celebrált. Reflexív módon alakult ki az irredentizmusa is, melynek gyökerei gyerekkora óta meglévő erős hazafiságában gyökerezik, Irredentának is aktív volt, szerepe volt Muraköz visszatérésében. Irredentizmusa nem időszakos, új elemmel is gazdagodott 1956 után egyébként, amikor azt bizonygatta az amerikai elnöknek egy levelében, hogy Hitler egykori csatlósai, a románok, jutalmat kaptak kommunista államként, a szintén kommunistává lett Magyarország rovására.

E mellett az ultramontán egyháztan híve volt, amely szerint az Egyház, societas perfecta, azaz tökéletes és független közösség, ezért híveinek, ha szükséges, akkor az állammal szemben is ki kell állniuk a szabadságukért és függetlenségükért. Mindez Mindszenty esetében ritka szilárd egységben forrt össze, segítette abban, hogy az önátadás és a következetesség példája lehessen sokak szemében, amire nagy szüksége is volt, mert éles sziklára állította a történelem ura.

Lehetett-e volna tényleg egy „rejtett államfő” 1956-ban Mindszenty, ahogyan ezt említi a kötetében is. És pontosan mit jelent ez a fogalom?

Ez már nem a történettudomány területe, de számomra is izgalmas kérdés, megérne egy uchróniát. Négy és fél nap nagyon kevés ahhoz, hogy bármi kialakulhasson ennek megalapozásaként, de körvonalak azért látszanak. Mindszenty körül azok voltak, akik mást akartak, mint amit a Nagy Imre adminisztráció képviselt az átmenetileg és instabil módon függetlenné vált országban. Hasonló forgatókönyv ez, mint a rendszerváltás során volt, amikor kezdetben a reformkommunistáknak is örült az ország többsége, aztán elég gyorsan polarizálódott a politika és a közvélemény. Azt lehet látni, hogy

és szinte semennyire nem számoltak a kommunista politikusokkal, és nagyon kevés részben a korábban velük együttműködőkkel. Itthon Mindszentyvel reálpolitikai síkon számoltak néhányan, de jellemző módon nem vették figyelembe a közjogi helyzetét, leginkább azért, mert nem ismerték szerepének közjogi megalapozottságát, lehetséges értékét. Mindszenty a nemzethez intézett szózatában erre tett kísérletet, amikor pozicionálta magát. Külpolitikai, egyben erős nemzeti egység kellett volna ahhoz, hogy egy tabula rasa helyzetben Mindszentyt megválasszák ideiglenes államfőnek, amelyhez nyilván a baloldal, de a polgári demokraták se nagyon asszisztáltak volna. Az is kétséges, hogy egy szovjet intervenció elmaradása esetén is Nagy Imre mennyire engedte volna át a hatalmat, mennyire valósulhatott volna meg szabad választás, amelyet Mindszenty is fontosnak tartott. A lehetőség rejtve maradt, megbújt a politikai áramlatok között, ezt jelenti az általam kreált „rejtett államfő” kifejezés is.

Mit érdemes még kutatni Mindszenty 1956-os szerepe kapcsán?

Mindszenty

ami azt jelenti, hogy az eseményeken túlmutató jelentőséggel bír. Ennek értelmezési lehetőségei a mai napig nyitottak nemcsak a tudomány, de akár a politika számára is. A kötetemben lényegében egy évtizednyi kutatás eredményét halmoztam fel, utána tudtam csak elengedni valamennyire a témát. Ami újdonság lehetne még, az ekkori vatikáni iratok, illetve a prímási levéltárban esetlegesen még fellelhető néhány irat. Sajnos nem ismerjük és lehet, hogy nem is ismerhetjük meg Mindszenty tömérdek egyeztetéseinek legalább a hozzávetőleges tartalmát, ez pedig nagyon fontos lenne. Amit lehet – leginkább a memoárirodalom, illetve az oral history segítségével – rekonstruáltam, de például milyen jó lenne tudni, hogy valójában mi hangzott el Tildy, Maléter és Mindszenty, vagy Löwenstein herceg, Ottó herceg követe és a prímás között! Szívesen publikáltam volna Mindszenty kiadatlan, latinul írt leveleit is, amelyeket még 1956-ban, de már az amerikai azílumban írt, de nem sikerült, csak ismertetni. Mindszenty 1956-os szerepét nem önmagáért, hanem hatása miatt érdemes vizsgálni, és nem utolsósorban azért is, mert egész végig ott van a ’mi lett volna, ha’ izgalma szinte minden eseményben, ami annyira más, mint amit a legtöbben tudnak ezekről a napokról.

***

Pánczél Hegedűs János (PhD) történész Pécsett, Szegeden és Budapesten végezte tanulmányait. Előadásokat, szemináriumokat a Metropolitan Egyetemen és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóközpontjának ösztöndíjas kutatója, illetve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskola doktorandusza volt. Nagyobb tanulmányokban, előadásokban, majd önálló kötetekben (Mindszenty 1956 – Szabadságharc, nem forradalom, 2015; Nem forradalom, hanem szabadságharc - Mindszenty József 1956-os helyzete és tevékenysége, 2022) kétszer is összegezte kutatásainak eredményeit Mindszenty József hercegprímás 1956-os szerepléséről. Előző kötete, A rend bástyái Molnár Tamás politikai filozófiájának alapelveit mutatta be.

Fotók Pánczél Hegedűs Jánosról: Földházi Árpád