Olyan nem lesz soha, hogy kitör a kultúrbéke – Szabó László producer a Mandinernek

A Kommentár folyóiratban megjelent 13 pontja minek tekinthető, kultúrpolitikai kiáltványnak?

Békés Márton, a Kommentár főszerkesztője azt szerette volna, hogy Kiáltvány a kultúrpolitikáról legyen a címe, végül lebeszéltem róla, mert nem akartam, hogy forradalmi hangütésű szövegként legyen számontartva. Ez egy gondolatsor, ami régóta érlelődik bennem, és nem több ennél. Ez Szabó László, a gondolkodó, alkotó ember elképzelése arról, hogy Magyarországnak miképpen kellene pozicionálnia a saját kultúrpolitikáját a világban és idehaza. Nem szerettem volna semmi olyat üzenni ezzel, hogy: „előre, utánam!” Mindenki kedve szerint viszonyulhat hozzá.

Nem akart forradalmi szöveget, holott az írás tele van ilyen szavakkal: harc, fegyver, térfoglalás, küzdelem, dominancia. Nem beszélve arról, hogy a formája is egy kiáltványéra hajaz.

Ezek stiláris kérdések. Ha az ember szöveget ír, muszáj, hogy használjon benne olyan eszközöket, amivel fölkelti a figyelmet. Az, hogy mi is erről beszélgetünk, talán azt mutatja, hogy sikerült. „A világ legjobb dolga magyarnak lenni” mondatot azért ismételgetem benne, hogy biztosan átmenjen az üzenet. Meglehet, túl sokszor írom le, de ez már ízlés kérdése. A „harc, küzdelem és fegyver” szavakat kritizálták a barátaim is, akiknek előre elküldtem a szöveget, hogy mondjanak véleményt róla. Kifogásolták, hogy militáns, különösen az én számból, aki egyáltalán nem vagyok agresszív ember. De muszáj néha erős szavakat használni egy szövegben, mert különben elpuhul, ellágyul és az izgalmát veszti. A 13 pont, mint forma pedig azért kellett, mert ez nyilvánvalóan egy politikai szöveg. Abban az értelemben politikai, hogy a közélettel, közös dolgainkkal foglalkozik. És mint ilyennek, strukturáltnak kell lennie, különben elveszti az ember a követhetőséget.

Annak van-e valami oka, hogy a szöveg hangvétele egy az egyben rímel a mostani kormánykommunikációra? Ismerős szóhasználatok: harcra fel, megvívjuk a csatát, partra szállunk, kilovagolunk, győztünk stb.

Meglehet, bár az én szövegem kultúrpolitikáról szól, nem pedig általános politikai hangütésről. Arra pedig nem direkt rímel, de nyilván én is érzem, hogy ez van, szóval semmiképp nem akarok úgy tenni, mint aki nem érzékeli. Egyébként érdekes ez. Valójában arról a vezérgondolatról,

Azt hittem, ez lehet a legnagyobb közös osztó vagy a legkisebb közös többszörös – ez már megközelítés kérdése. A kultúrával foglalkozó emberek mindig hiányolják, hogy legyenek olyan dolgok, amik fölötte állnak a politikának, amiben mindannyian egyetértünk, amiket nem teszünk a napi, pártpolitikai harc részévé. Azt gondoltam, hogy ez a mondat lehet ez. Azt hiszem, ezzel balról jobbra, föntről le, kintről be, mindenki egyet tud érteni. Miért, hát nem a világ legkirályabb dolga magyarnak lenni? Dehogynem! Akkor álljunk ezen az alapon.

Én személy szerint – a szöveg más részeivel ellentétben – ezt a mondatot éppen nem látom harciasnak, de tény, hogy elég kizárólagos. Miért nem úgy hangzik, hogy a világ egyik legjobb dolga magyarnak lenni?

Ez viszont tudatosan van így. Ki más gondolná ezt a mondatot így, mint mi, magyarok? A dánok szerint a világ legjobb dolga dánnak lenni. A malájok szerint malájnak, a kolumbiaiak szerint kolumbiainak a legjobb lenni. Meggyőződésem, hogy egy rakás olyan nemzet van a világon, amely ezt a mondatot – hogy a világ legjobb dolga malájnak, dánnak, japánnak, vagy románnak lenni, hogy egy provokatívabbat is mondjak – evidenciaként kezeli. Számunkra pedig egy kínos, viszkető dolog lenne, hogy ezzel most akkor kirekesztünk másokat? Sejtem amúgy, hogy mi állhat e belső vívódás mögött.

Micsoda?

A közösségek meggyilkolása. A kommunizmus éveiben a közösségek tudatos, világos, határozott, céltudatos legyilkolása. Hogy nem a közösség, hanem az individuum a fontos. Az a fontos, hogy neked legyen kis maszekod, neked legyen kis gebined – kaparj kurta, magadnak kaparsz.

Ebből fakad az, hogy a közösségek nem elég fontosak számunkra, így a nemzeti közösség sem. Sőt, ha a nemzeti közösségünkről azt merjük állítani, hogy a világ legfrankóbb dolga ahhoz tartozni, rögtön azt érezzük, ezzel másokat sértünk meg. Miközben dehogy sértünk meg.

Miért érezte szükségét megfogalmazni egy ilyen szöveget?

Mert ötvenkét éves lettem. Vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor azt gondolja, hogy mindannak kapcsán, amit eddig összegyűjtött, elvégzett, megalkotott, összeállt benne valami. Egy gondolat. Ez a szöveg nyilván ennek a gondolatnak a kiterjesztése.

Áll e mögött esetleg bármiféle politikai ambíció? Államtitkári vágy?

Ezt rengetegen megkérdezik. Magyarországon mindenki – na jó, majdnem mindenki – azt tudja jól, mit kéne a másiknak csinálnia. Ahelyett, hogy úgy élnénk az életünket, hogy én csinálom a magam dolgát jól, közben bízom abban, hogy a másik is jól csinálja az övét, és hiszem, hogy ő is bízik abban, hogy én jól csinálom. Így sokkal többre jutunk.

Azt próbálom csinálni, amihez értek, és azokat próbálom a politikai tevékenységükben segíteni, akikről azt gondolom, hogy értenek hozzá, és jól csinálják.

Ön számos területen feltűnik a kultúra körül: tanácsadóként dolgozik a Nemzeti Színházban, részt vállal a Terror Háza rendezvényeinek szervezésében, Szente Vajkkal hazai musicalek létrejöttén bábáskodik, s még a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke is. Hogyan határozná meg önmagát? Jelenleg milyen kötelékben tevékenykedik?

Közéleti ember vagyok. Olyan, aki szeretne értékes dolgokat létrehozni, amelyekkel hat másokra. Az az ambícióm, hogy olyan dolgokat teremtsek, amelyekkel jó érzéseket, szép és hasznos élményeket adhatok át, segíthetem az emberek előre jutását. Igaz ez a sport, a kultúra vagy a kommunikáció területére. Úgy tapasztaltam, hogy jó építésvezető vagyok, sikeres csapatjátékosnak tartom magam, aki tudja az embereket motiválni, összetartani és csapatként működtetni.

Jó vagy nem, ez képezheti vita tárgyát, de tény, hogy a jelenlegi kormány az egész kulturális életet megbolygatta – szinte minden területen drasztikus változások, vezetőcserék, átstrukturálások történtek. Az ellenzéki kritikák szerint a kulturális államtitkári feladatokat mégis mindig mintha kissé „súlytalan figurák” látnák el, akikből nem lehet az éppen folyó kultúrharc kapcsán semmilyen magyarázatot kicsikarni. Az emberek joggal várnának némi magyarázatot a kulturális életünkben bekövetkező változásokra. Mi állhat e kritika mögött?

Ezt én nem így látom. Nézzük a három előző kormányzati ciklust. 2010 és 2014 között a jobboldali kormányzás kulturális politikájának megalapozása, strukturálása zajlott, Szőcs Géza, Halász János és L. Simon László államtitkársága alatt. 2014 és 2018 között Hoppál Péter volt a kulturális államtitkár, ’18 és ’22 között pedig Fekete Péter. Mind a három kormányzati ciklus után az a politikai erő, amely delegálta a kulturális államtitkárokat, kétharmaddal nyerte meg a választásokat. Mind a három kormányzati ciklus tömve volt mindenféle kulturális harccal, meg tele volt azzal a narratívával, hogy a Fidesz a kultúrán belüli küzdelmek, illetve az értelmiség kihátrálása miatt veszíti majd el a választásokat. Majd elérkeztek a megmérettetés pillanatai, és mindhárom ciklus után kétharmaddal nyert a Fidesz.

Az első ciklus államtitkárai, majd Hoppál Péter és Fekete Péter, mint politikusok – ha a végén fölnézünk az eredményjelző táblára – tökéletesen végezték a dolgukat.

De az ország egy része több magyarázatot várt volna bizonyos döntések kapcsán – hogy mit értenek az alatt, hogy az SZFE-n ideológiai oktatás folyik, vagy a NAT-vita során miért kerülnek ki és be bizonyos emberek a kánonba, miért így vagy úgy csoportosítják a pénzeket, és a többi.

Utólag nehéz megítélni, hogy többet kellett volna-e erről magyarázni. Egy dologban azonban biztos vagyok: olyan helyzet nem lesz soha, amikor egy Mandiner-interjúban arról beszélgetünk majd, hogy milyen jó dolog, hogy Magyarországon kitört a kultúrbéke. És egyébként a világban sem lesz ilyen. Talán baj is lenne, ha kitörne. A Kommentárban megjelent szövegemnek meglehetősen fontos pontja, amikor azt állítom, ma már teljesen világos, hogy a világban döntően nem politikai és gazdasági harcok folynak, hanem kulturális küzdelem zajlik.

Ebben pedig nekünk nem simulékony, kedves, helyes, jópofa srácoknak kell lennünk, hanem emelt fővel kell azt mondanunk, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Csak így fogunk tudni ebben a küzdelemben helytállni. Ha nem ezt mondjuk, hanem azt, hogy tulajdonképpen, nem is rossz dolog magyarnak lenni, viszont tényleg frankó dolog svédnek vagy kanadainak: nos, az vesztes alapállás.

Gazdaságilag vagy geopolitikailag nem igazán nőhetünk középhatalomnál nagyobbra, de kulturálisan még lehetünk nagyhatalom?

Abszolút. Különösen, ha a tudományt vagy a sportot is beleértjük a kultúrába – én beleértem. Csak még mindig rossz szemüvegen keresztül nézzük ezt a dolgot. Azon a szemüvegen keresztül, hogy valójában kicsik vagyunk, minket nem tartanak számon, vagy a kicsik között tartanak számon. Pedig ez egyáltalán nem így van. Amikor azt mondom, hogy onnan kell nézni a kulturális jelenlétünket a világban, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni, akkor ez a logika munkál bennem.

A 13 pont legelső pontjában egy súlyos tévedésre hívja fel a figyelmet a kultúrpolitikához való hozzáállásban. Ez volna az, amit most felfestett?

Igen. És ebben igenis vállalom a harciasságot – úgy gondolom, hogy

Nekünk nem megúszni kell a versengést, hanem provokálni kell a versenyt. Mert nekünk megvan ehhez az erőnk, és állni fogjuk a versenyt.

A szövegben is nemzetek közti kulturális versenyről beszél. Miért pont mostanra éleződött ki ennyire?

A migráció, a klímaváltozás vagy a háborúk ügye mélyén mind-mind kulturális küzdelem zajlik. Ha ezt nem vesszük észre, vereségre vagyunk ítélve. Ha észrevesszük, de a küzdelemben nem fegyverkezünk fel eléggé, szintén vereségre vagyunk ítélve. Ha pedig észrevesszük, fölfegyverkezünk, de nem keressük a versenyt, hanem csak megúszni akarjuk, akkor is.

Kicsit a brandépítésről. Ön fölsorol néhány nemzetközileg is építendő nevet, de hozzáteszi, a lista véges kell, hogy legyen. Ismerve a magyar mentalitást, ez újabb melegágya lesz a konfliktusoknak, Kik kerüljenek be  és kik nem a „kulturális termékeink” közé?

Nyilván vannak hozzáértő emberek, akik meg tudják ítélni, hogy részben a kulturális teljesítményük okán, részben az ismertségük okán melyek azok a magyar kulturális brandek, amelyek építhetőek a világban. Bartók, Csontváry, Kálmán Imre, Liszt, Munkácsy, Petőfi, Puskás, Rubik – jómagam ezeket soroltam fel. Ha azt mondanánk, hogy mindenkit építeni akarunk, aki bármilyen valamirevaló kulturális teljesítményt nyújtott valaha Magyarországon, szét fogjuk forgácsolni az erőinket. Nem tudunk minden olimpiai versenyszámban aranyat nyerni. Meg kell találnunk azt a nyolc, tíz, tizenkét brandet, amelyeknél azt látjuk, hogy van esélyünk a csúcsra érni, és reális esélyünk van arra,

A Puskás, a musical – amelynek sikerében nagyon bíztunk, de hogy ennyire elsöprő lett, az azért meglepett minket – rádöbbentett mindannyiunkat, hogy miképpen lehet egy futballista élettörténetével a történelem, a színház iránt érdeklődőket megérinteni. Pedig elsőre nem látszik a metszete ezeknek a halmazoknak. Ezt nevezem brandépítésnek.

Arra számít, hogy lesz egy közös minimum, akikben ki tudunk majd egyezni? Vagy lesz majd egy testület, aki megmondja, hogy kik kerülnek be?

Amiről most beszél, az logisztika, technika – ez a része engem kevéssé izgat. Ez legyen az intézményvezetők, meg kultúrpolitikusok dolga. Az sokkal jobban izgat, hogy közösen el tudjuk-e fogadni azt, hogy ezeken a brandeken keresztül tudjuk majd a központi gondolatot erősíteni.

Fölsorolt tíz kulturális vezérhajót, amelyek lefedik ugyan a fő művészeti ágakat, ám a 11. pontban említett – fiatalokat érdeklő – friss művészeti irányzatokat, mint a könnyűzene, a digitális művészet, a street art vagy a musical, nem képviseli semelyik intézmény.

A kultúrpolitikusoknak többek közt azért is van nehéz feladatuk, mert nincs olyan művészeti ág, amely eltűnt volna a történelem folyamán, viszont számtalan olyat tudok felsorolni, amely az addig meglévők mellé megszületett, majd felnövekedett az elmúlt kétezer évben. Ezek a művészeti és önkifejezési formák pedig csak bővülni fognak. Száz évvel ezelőtt valószínűleg ugyanígy vitatkoztunk volna a filmművészetről. 1922-ben ez egy valid kérdés lehetett, de a ’40-50-es évekre már értelmetlen vitává vált, hiszen a filmművészet meghatározó művészeti ággá nőtte ki magát.

De mondok mást: 1923-ban lett az operettnek saját színháza, mert a közönség érdeklődése és a műfaj ereje kikövetelte – helyesen. Nem ez a helyzet ma a zenés színházzal, hogy a saját produkcióink kapcsán is szóba hozhassak valamit?!

Egy lépéssel előrébb kell járnunk tehát?

Minden idők legjobb jégkorongozóját, Wayne Gretzky-t egyszer megkérdezték, hogyan lett ő minden idők legjobb hokisa. Azt mondta: a jégkorong egyszerű játék, egyetlen dolgot kell hozzá tudni – nem oda kell korcsolyázni, ahol a korong van, hanem ahol lesz. Amikor a digitális művészeti ágakról vagy a könnyűzenéről beszélünk, a kultúrpolitikus dolga, hogy fölnézzen a horizontra, és kitalálja, hol lesz a korong. Éppen ezért nagyszerű dolognak tartom, hogy létrejött egy olyan minisztérium, amelynek az a neve, hogy Kulturális és Innovációs Minisztérium. Egy kicsit „csalódtam” a miniszterelnök bátorságában, mert nem úgy nevezte el, ahogy kellett volna: Jövőügyi Minisztériumnak kellene ugyanis hívni. Csak ezzel a közigazgatás nyilván nem tudna mit kezdeni.

és nem meghaladott, avítt, unalmas, rizsporszagú valami. Kultúra és innováció – az ő fejében a kultúra a „hol lesz a korong” része. 1998 és 2002 között a minisztériumot úgy hívták: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Érzi, ugye? Noha elismerem, kiváló szakemberek dolgoztak ott, a hozzáállás mégis a hátunk mögül indult. Most előlünk indul, és ez már önmagában óriási innováció.

A szöveg végén azt írja, a Nemzeti Kulturális Alap feladata meg kell, változzon. Kifejtené bővebben, mi a gond most, és mi az elképzelése az ideális működésről?

Tisztázzuk először is, hogy az NKA működését jogszabályok rendezik, az ott dolgozók a hatályos jogszabályok szerint járnak el. A félreértések elkerülése végett: nem azt állítom, hogy ami most ott történik, nem jogszerű, szabálykövető vagy átlátható. Arról beszélek, hogy szerintem ezek a jogszabályi keretek meghaladottak. 1992-ben, amikor létrejött az NKA, más helyzet volt a kultúrpolitikában, és a világban is. Az 1990-es évek közepére a magyar kulturális élet finanszírozásának struktúrája nem alakult ki, abba a kesze-kusza finanszírozási helyzetbe próbált beilleszkedni az NKA. De húsz évvel később nem ugyanaz a logika kell, hogy működtesse.

Az lenne a dolga, hogy fölkutassa és megtalálja azokat a fészkeket, ahol klassz, izgalmas, értékes, minőségi, friss kulturális innovációk születnek, és ezeket inkubálja. Ez ugyanis égető hiány. Szerintem efelé kéne eltolni a jogszabályokat. Mert most az a helyzet áll elő, hogy az NKA pályázatain olyan intézmények is részt vehetnek, akik egyébként az NKA-n kívül álló kultúrafinanszírozási rendszerből is kapnak pénzt. Lehetetlen, hogy olyan fesztiválok, színházak, art mozik, képtárak, múzeumok, közgyűjtemények kapjanak pályázati forrásokat, amelyek egyébként finanszírozottak az állami költségvetés által. Márpedig jelenleg az zajlik, hogy NKA-s pénzből próbálják meg betömögetni a különböző vélt vagy valós lyukakat. Amikor azt írom, „költségvetés-pótló”, ezt értem alatta.

Zárásul, mit üzenne az ország azon szeletének, akik pont a jelenlegi politikai, közéleti vagy kulturális irány miatt úgy érzik: egyáltalán nem a világ legjobb dolga magyarnak lenni?

Nem üzenek én semmit, azt meghagyom a Kossuth-nótának. Mindenki azt gondol a világról, amit akar, de egy nemzeti közösség számára mégiscsak az kellene legyen az alapvető gondolat, mondjuk így: a legkisebb közös többszörös – habár a legkisebb itt éppen nem jó szó  –, a legnagyobb közös osztónál meg az osztó szó zavarja a fület, így hát legyen  inkább legnagyobb közös többszörös: hogy minden vitánk és nézetkülönbségünk ellenére mindannyiunknak rajta áll a két talpa azon pilléren, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni. Ha pedig valaki azt gondolja, hogy ez nem így van, akkor az a dolgunk, hogy meggyőzzük erről. De tudja mit? Ez ne üzenet legyen, hanem legyen feladatszabás: dolgozzunk azon, hogy mind a 15 millió magyar, szerte a glóbuszon, ossza azt az érzést, hogy a világ legjobb dolga magyarnak lenni.

Fotó: Ficsor Márton