Amíg egy fél magyar is lesz Kárpátalján, nincs veszve semmi – Vidnyánszky Attila a Mandinernek

Farkas Anita írása

***

Vidnyánszky Attilával a Nemzeti Színház évadnyitó sajtótájékoztatója után ültünk le beszélgetni. Az interjúban érintettük az orosz-ukrán háború kulturális vonatkozásait, a kárpátaljai magyarság létében való fenyegetettségét, a büszke és keserves magyar történelmi sorsot, de a művészet feladatát és szükségszerű politikai küldetését is. Álljon itt elöljáróban néhány karakteres megfogalmazás az elhangzottakból:

– Az én művészetem mindig politikus volt és lesz. 

– Egy szabad ország szabad fesztiválján bárki nyíltan elmondhatja a véleményét rólunk is.

– Mi még azon kevés nemzetek sorába tartozunk, amelyek nem lapulnak, nem játsszák el a kicsit.

– Nem hunyászkodunk meg, főleg ha a nálunk nagyobbak és látszólag erősebbek esztelenségeket művelnek.

– Lehet, hogy a nagy belső izzás fel is emészt minket, és hamarabb halunk meg, mint a más népekhez tartozók. De végső soron nem ez a lényeg.

– Nem tudom, mit hoz a jövő, de amíg egy fél magyar is lesz Kárpátalján, nincs veszve semmi.

***

Az új évadban egy ukrán és egy orosz rendező is dolgozik majd a Nemzetiben. Vlad Troickij és Valerij Fokin meghívása egyértelmű üzenet, hogy legalább a színházban békének kell lennie? 

Nem kívánok ezzel senkinek sem üzenni vagy bármilyen módon befolyásolni. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos megőrizni a józanságunkat a világon egyre inkább eluralkodó őrület közepette. És folytatnunk kell azt a munkát, amit már sok éve elkezdtünk: a kölcsönös megértésre törekedve a kultúra, a művészet segítségével építeni a nemzetközi kapcsolatainkat, a világ legérdekesebb, jelentős alkotóival dolgozni – nemzetiségtől függetlenül.

Ha egy orosz művésznek munkát ad, azzal, legalábbis Ljubov Nepop budapesti ukrán nagykövet asszony múlt héten önnek címzett nyílt levele szerint, nyíltan a „béke orosz változatát támogatja”. 

A szomszédunkban borzalmas háború zajlik, emberek milliói szenvednek és menekülnek, és ilyenkor még a diplomatáknál is sok mindent felülír a háború logikája és retorikája. Mélységesen elítélem az erőszak minden formáját, és rettenetesen fáj, ami Ukrajnában zajlik – hiszen az emberek halálát semmi nem igazolhatja. Bízom benne, hogy mielőbb véget ér a háború, és Ukrajnába visszatérhet a béke. De én nem a béke „orosz”, „ukrán” vagy éppen „magyar” változatát támogatom, hanem azt szeretném elérni, hogy különböző emberek, népek és közösségek képesek legyenek egymást elfogadni, a kölcsönös megértés és tisztelet jegyében együtt tudjanak működni. Az évek óta tudatosan felvállalt kultúraközvetítő tevékenységem többek közt arra irányul, hogy a konfliktusos helyzetekből megpróbáljunk kiutat találni, és legalább mi ne mélyítsük tovább a szakadékot, ne tetézzük a bajt.

Egy egész kultúra, egy egész nép minden polgárának kollektív, sőt visszamenőleges kiközösítése elfogadhatatlan. Szentül hiszek abban, hogy a kultúra területén nem szabad megszakítani a kommunikációt; épp a kultúra, a művészet segít még a legsötétebb időkben is árnyaltan látni a világot, túlélni bármilyen iszonyatot. A találkozásoknak létre kell jönniük, még akkor is, ha a résztvevőknek bizonyos dolgokról homlokegyenest más a véleményük. Csak így maradhat meg a lehetősége, hogy egymás felé tisztázó gesztusokat gyakoroljunk, ami pedig már a megértés előszobája. Ezért is tartom nagy szerencsének, hogy itt, Magyarországon, szabad világban élhetek, ahol senki nem szól bele, hogy kit tartok művészileg érdemesnek arra, hogy meghívjam a Nemzeti Színházba. Ezt elmondtam egyébként a litvánoknak is a MITEM-es akciójuk után.

Mint ismeretes, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón két litván színház is részt vett, és az előadásuk végén a színészek egy „Magyarok, ne legyetek közömbösek!” feliratú molinót feszítettek ki, illetve „Orbán, are you sure? Hungary 1956 – Ukraine 2022” szöveggel egy videomontázst vetítettek le.

Tudtunk a készülő akciókról, de tudomásul vettük, és nem gördítettünk akadályt a vélemény nyilvánításuk elé. Akkor is rögtön elmondtam, hogy egy szabad ország szabad fesztiválján bárki nyíltan elmondhatja a véleményét rólunk is, még ha ezzel nem is értünk egyet.

De ez nem újdonság - így élünk már több mint ezer éve itt a Kárpát-medencében: hol a tatárok, hol a törökök, hol a németek, hol pedig a kommunisták, hol az amerikaiak és az általuk irányított európai politikusok akarják megmondani, hogyan éljünk, mit gondoljunk a világról. De belül mindig is tudtuk: nekünk úgy jó, ahogy mi szeretnénk élni, és nem akarjuk, hogy ránk erőltessenek bármit. A színfalak mögött aztán csak annyit kérdeztem a litván nemzeti színház művészeti vezetőjétől: "ha én kimennék hozzád, a te színházad színpadán tudnék-e ellenkező tartalommal beszélni?” Erre csak hallgatott. És ez egyáltalán nem lepett meg. Ha megnézem a nyugati színházi-művészeti fesztiválok programját, évek óta ez megy: kiszorul minden, ami nem a mainstream hite és elképzelése mentén szólal meg. Trendi témák, trendi és egyforma módon tálalva – más nem is kerülhet oda, vagy ha igen, akkor azt kötelező jelleggel leminősítik. Ehhez képest a Nemzeti Színház, sőt, az egész magyar kulturális élet nagyon sokszínű, ahol rengeteg különböző gondolat, sokféle vita, felfogás van jelen egyszerre. És ez így van rendjén. Csak nagyon kell rá vigyáznunk, hogy így is maradjon.

A MITEM-re az eredeti terv szerint orosz színházakból is jöttek volna előadások, ám azokat az utolsó pillanatban lemondta. Mégis engedett a vélt vagy valós nyomásnak?

Nem állt szándékomban lemondani az orosz színházak előadásait, bár kétségtelenül én kezdeményeztem az arról való beszélgetést, hogy mi lenne ebben a helyzetben a legjobb megoldás. Végül az érintett színházak vezetőivel közösen jutottunk arra a következtetésre, hogy most nem lenne szerencsés ideutazniuk. Nem akartam őket provokációknak kitenni, félő volt, hogy az előadásaik kifejezetten humánus üzenete ellenére is a jelenlétük nem a művészetről fog szólni. Nehéz döntés volt, de felelős színházvezetőként ezt meg kellett lépnem. A kommunikáció viszont azóta is megmaradt velük, nincs egymás irányába semmilyen keserű szájíz vagy visszafordíthatatlan eltávolodás. Mi sem ékesebb bizonyíték erre, mint hogy Valerij Fokin, a szentpétervári Alekszandrinszkij Színház vezetője, aki a MITEM-re egy saját előadást hozott volna, az új évadban már rendezni fog nálunk. Ráadásul egy olyan drámaszövegből, amit a fia, a tehetséges fiatal íróként jegyzett Kirill Fokin írt: a REX egy szatirikus hangvételű antiutópia, amely az emberiség jövőjének egy különös, alternatív valóságában játszódik, és a globális új világrend összeomlásáról szól. 

Vagyis ahogyan ezt a darabválasztás, illetve a fent elmondottak is bizonyítják – idézve megint az ukrán nagykövet levelét –, a művészet mégsem állt és áll soha a politikán kívül?

Ezt én sem gondolom másként. A művészet mindig állásfoglalás a világról: mindenki a saját hitét, elképzeléseit, meggyőződéseit fogalmazza meg a színpadon, festi a vászonra vagy komponálja zenébe. Ilyen értelemben

.  De – és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni – ez nem azonos az aktuálpolitikával. Amikor egy előadás plakátszerűen leegyszerűsíti a mondanivalóját, az elmondott történet unalmas, érdektelen és felszínes lesz. Mindig mélyebbre kell ásni, a világ igazán lényeges, akár rejtett mozgásaira kell ráérezni – ez néha sikerül, néha nem. 

A Nemzeti új évadának fontos előadása lesz az ön által rendezett Székely fonó, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola és a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola és a Zeneművészeti Szakgimnázium tanulóinak közreműködésével. Ebben mi az állásfoglalás?

A Székely fonót régi vágyam volt nagyszínpadra vinni. Egy nagy, szívet melengető mesét tervezek, amely egy régen eltűnt, de lelkünkben még ma is létező, a szívünkben örökre vágyott aranykorról, paradicsomról beszél – némileg szembeállítva a mostani világunk borzalmaival is. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy az utóbbira ne lenne ugyanúgy emberi-művészi válaszunk. Sokat vajúdtunk például azon, hogy Brecht Kaukázusi krétaköre nem túl kézenfekvő választás-e éppen most, de a körülmények hatására nem tehettem másként; a kiváló grúz rendező, Avtandil Varszimasvili színpadi víziója egy fontos és érvényes üzenet lesz az ember morális küldetéséről. Szintén a háború miatt kerültünk újra kapcsolatba a már említett, jelenleg a társulatával Franciaországban tartózkodó ukrán rendezővel, Vlad Troickijjal.

a Nemzeti Színházban. Ő egy Moszkvában élő ukrán drámaíró, Volodimir Klimenko Borisz Godunovról szóló megrázó és izgalmas szövegét állítja színpadra; amelynek a címe – Zavaros Idők – mindennél beszédesebb.

És jön a Bánk bán is, a legutóbbi, 2017-es kamaraverzió után nagyszínpadon, amit szintén ön jegyez. Mi izgatja ebben a műben ennyire, hogy időről időre újból nekifog?

Katona drámája ugyanúgy folyamatosan foglalkoztat, mint Az ember tragédiája, sőt, lassan a Csongor és Tünde is beáll ebbe a sorba; a következő évadban ebből is tervezek egy új változatot. Úgy gondolom, hogy ezek a művek – amellett, hogy a világirodalom legszebb szövegei közé tartoznak – a magyar kultúránk leglényegéből, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a magyar lélek leglényegéből fogant alkotások. Katonánál pontosabban, drámaibban azóta sem írt senki a magyarság Európában elfoglalt helyéről, arról, hogy itt mindig ütközési felület vagyunk, ahol kultúrák, civilizációk feszülnek egymásnak; folyamatosan izzik ez a mi kis világunk. A darab konfliktusait ráadásul most át akarom emelni azoknak a fiataloknak a szintjére, akik a jelenben keresik az útjukat, a megszólalási módot, az igazodási pontokat. Ezért a megszokottól eltérően a főszerepeket is fiatalok fogják játszani, hiszen maga Gertrudis is, mint történelmi figura, mindössze huszonnyolc éves volt a halálakor.

Ez a folyamatos izzás nem átok inkább, mint áldás? 

Nem. Azért van, mert mi még azon kevés nemzetek sorába tartozunk, amelyek nem lapulnak, nem játsszák el a kicsit. Hanem megpróbálunk hinni abban az egyre nehezebben működő igazságban, hogy egyenrangú nemzetek sokaságának egyik tagja vagyunk. Ezért nem hunyászkodunk meg, főleg ha a nálunk nagyobbak és látszólag erősebbek esztelenségeket művelnek. Nem állunk be parancsra a sorba, még akkor sem, ha ezért jól megbüntetnek minket, ahogyan ez annyiszor megtörtént már a történelem folyamán. A Tizenhárom almafa előadásunkban elhangzik egy olyan mondat, hogy „inkább törjön a gerincem, mintsem hogy én is úgy hajoljak, mint mások” – én ebben hiszek. És azt látom, hogy ez a jó értelemben vett büszkeség és feszültség csodálatos teljesítményeket szül. Messze nagyobb súllyal vagyunk például jelen a világ kultúrájában, mint azt a számarányunk indokolná. Csak egy példa: az anyanyelvi beszélők száma alapján a magyar a 62. nyelv a világon, de jelenleg tizenkilencedik helyen áll a magyar művek idegen nyelvre történő fordításainak számát tekintve. És akkor még nem is beszéltem a tudósainkról és a sportolóinkról. Persze könnyen lehet, hogy ez a nagy belső izzás valamelyest fel is emészt minket, mondjuk hamarabb halunk meg, mint a más népekhez tartozók. De végső soron nem ez a lényeg.

Ha már számarányok, az eddig is mostoha sorsú kárpátaljai magyarságnak mi lesz a sorsa ön szerint a háború után?

Eddig körülbelül százezren menekültek el. Szinte már nem maradt ott senki a magyarok közül, csak az öregek. Szeptember lesz a fordulópont, mert sokan, akik családostul jöttek át, abban bíznak, hogy iskolakezdésre újra otthon lehetnek. Ez a remény él a beregszászi színház tagjaiban is. Ők hónapok óta itt vannak nálunk, és nemcsak a Nemzeti Színház, de az egész magyar színházi szakma példamutatóan befogadta őket. Nemrég Pécsett volt a premierje A helység kalapácsa előadásuknak, amit itt, nálunk próbáltak. Az eredeti terv szerint másfél év múlva lett volna a bemutató, de fontos volt, hogy most megcsinálhassák, mert így lefoglalták magukat, feladatuk és céljuk lett a bizonytalanságban. A beregszászi társulat ezen kívül részt vesz az augusztus 12-én, a Gyulai Várszínházban debütáló új bemutatónkban, a Tündöklő Jeromosban is. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy örökre itt akarnának maradni. Folyamatosan hazavágynak, hiszen az otthonuk, a munkájuk, az életük ott van; a lányok már most állandóan jönnek-mennek a határon keresztül, Beregszászban is próbálnak egy darabot, közben pedig mentik, ami menthető. Nem tudom, mit hoz a jövő, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy

Jövőre lejár az igazgatói mandátuma, a negyedik igazgatói ciklusát (két ciklus a Csokonai Színház, kettő a Nemzeti Színház élén) a tervek szerint a világ több száz előadását befogadó Színházi Olimpiával koronázná meg, a vidéki teátrumok mellett fő helyszínként a Nemzetivel. Hogy áll ennek a szervezése?

Többéves intenzív lobbitevékenység, komoly egyeztetések és sok ember megfeszített munkája nyomán, ha nem szól közbe a gazdasági válság, most úgy tűnik, meg tudjuk rendezni. A szervezésre szánt pénzt erre az évre már megkaptuk, ami azért nagyon fontos, mert vannak színházak, amelyek pont a világban tapasztalható bizonytalanságok miatt előleget kérnek. 

A megafesztivál költségvetése közel hétmilliárd forint. Biztos, hogy most megéri az országnak éppen erre költeni?

Gyakran felmerül a kérdés, hogy érdemes-e a kultúrába, a művészetbe invesztálni, mivel az nem termelő szféra. De számos kutatás bizonyítja, hogy a gazdag és színes kulturális élet jótékony hatással van a társadalmi élet minden területére. Egy ilyen nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű eseménysorozat nem csak szellemi és kultúrdiplomáciai értelemben hasznos Magyarországnak, de például turisztikai szempontból is remek befektetés. Ám az igazán fontos hozadéka mégiscsak az lesz, hogy a magyar színházi és tágabb értelemben vett kulturális életet dinamizálja, és rengeteg kreatív energiát felszabadít fel. Úgy gondolom, hogy éppen most, ebben a meglehetősen zavarodott világban lehet különösen fontos szerepe egy ilyen rendezvénynek.

Azt mondta, szeretné, ha a Színházi Olimpián az összes hazai, illetve határon túli teátrum részt venne egy-egy előadással, a kőszínházak és a független társulatok is. A budapesti Katona József és Örkény István Színház igazgatója azonban nemet mondott. Az előbbi vezetője, Máté Gábor mások mellett  arra hivatkozott, hogy „olyan mély az árok a két oldal között, annyira elmérgesedett a helyzet, hogy ennek feloldását elképzelhetetlennek tartjuk a nagyszabású Színházi Olimpián való közös részvétellel”. Mácsai Pál pedig azt nyilatkozta, hogy a részvétellel közösséget vállalnának az Előadó-művészeti törvény tartalmával és létrehozásának módjával, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításának módszerével.  Azt is hozzátette, hogy ennek az összegnek egy részéből hosszú távon megoldhatóak lennének alapvető problémák – például a független színházak és társulatok helyzete, amelyek zavartalan működése a magyar előadó-művészet jövőjének egyik záloga. Nem védhető álláspontok ezek?

Minden álláspontnak megvan a maga igazsága, és én értem az említett szempontokat is. De úgy gondolom, hogy a felmerült kérdésekre és problémákra nem az elzárkózás a megfelelő válasz, hanem a kreatív párbeszéd, amelyek révén elindulhatunk a megoldás felé.  Annak idején az ókori görögök is abba tudták hagyni a háborúskodást arra az időre, amíg az olimpia tartott. Valóban, egy ilyen esemény nem ad választ minden felmerülő kérdésre, de utat nyithat a problémák megoldása felé. Úgy hiszem, mindenkinek érdeke, hogy részt vegyen ebben a hatalmas kulturális eseménysorozatban, hiszen

. Annál is inkább, mivel nagyon kevés hazai színház él nemzetközi életet; mi a Nemzeti Színház előadásaival fél év alatt többet utazunk, mint akár az említett teátrumok öt évre visszamenőleg. Annak pedig kifejezetten örülök, hogy ezáltal lehetőséget tudunk teremteni a magyar színházi szakma összefogására – a Színházi Olimpia gazdasági-pénzügyi feladatainak koordinálását például a kiváló szakember, Mádi Zoltán vállalta el, a felügyelőbizottságba pedig a Színházi Társaság is delegál két embert.

De minek utazzanak, jöhet erre a válasz, ha az ő előadásaik telt házasak, míg a Nemzetiben kedvezményes jegyekkel töltik fel a nézőteret, és még úgy sem mindig sikerül.

Ezzel viszont nem értek egyet. Az Örkény vagy a Katona sem áll jobban a látogatottság százalékos arányai tekintetében, legfeljebb az eleve kisebb nézőtereik hamarabb megtelnek. És náluk, ahogy nálunk is vannak népszerűbb és kevésbé keresett előadások. Ebből a szempontból őszinte tiszteletem a Vígszínháznak, amely ilyen nehéz körülmények között is mindent megtesz, hogy estéről estére több mint ezer nézőt behozzon az előadásaira. A Nemzetiben például a stúdióelőadások nagyrészt tele vannak, ahogy a nagyszínpadi János vitéz, az Egri csillagok és a Rómeó és Júlia is szinte mindig teltházas. És vannak olyanok, amelyeket nehezebb eladni, de attól még művészi szempontból nagyon fontos része a repertoárunknak. A hazai nézőket eléggé megosztó Rocco és fivérei például óriási sikerrel vendégszerepelt a szentpétervári Színházi Olimpián, és ennek szakmai sikere is hozzájárult ahhoz, hogy elnyertük a 10. Színházi Olimpia rendezési jogát. Ami a kedvezményes jegyeket illeti, azokat célzottan azon társadalmi rétegeknek szánjuk, akik egyébként nem engedhetnék meg maguknak, hogy színházba járjanak. Kifejezetten a Nemzeti Színház feladatának tartom, hogy ne csak a színházrajongó, jó értelemben vett kulturális „elitet” szolgálja ki, hanem a társadalom minél szélesebb rétegeit szólítsa meg. A független társulatok kapcsán pedig érdemes figyelembe venni, hogy míg tíz évvel ezelőtt száz körül mozgott a számuk, mostanra már háromszáznál is többen vannak. Az ellenzék által olyan gyakran előszeretettel hivatkozott Romániában 15 és 25 között van a számuk, de ők sem működési támogatást kapnak, csupán produkciók létrehozására pályázhatnak. Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban is hasonlóak az arányok, Hollandiában pedig eleve limitált a kör, összesen mintegy hetven társulat kaphat támogatást, ám náluk nincs is kőszínházi struktúra. A miénk ebből a szempontból a legfejlettebb a világon,

Nem tartom indokoltnak, hogy párhuzamosan kiépítsünk egy másik, hatalmas rendszert. Már csak azért sem, mert arányait tekintve nem látok több jó rendezőt, darabot, újító megoldást abban a szférában, sem óriási nemzetközi sikereket. Ha egyszer végre sikerülne leülnie együtt az egész magyar színházi szakmának, és józanul, őszintén beszélnénk ezekről a kérdésekről, kiderülhetne, hogy szakmai-művészi szempontból körülbelül harminc-negyven igazán komolyan vehető független színház működik nálunk. Talán most, hogy a koronavírus-válság után érezhetően lemorzsolódott egy nézői réteg, és mindannyian ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, eljött az ideje a rendszer újragondolásának.  

Közben zajlanak az SZFE-s felvételik is. Ott hogy állnak a számok?

Tavaly sem volt ezzel gond, idén még több a jelentkező. A munka folyik, de ez még az előkészítő szakasz, és körülbelül két-három év kell ahhoz, hogy a teljes átalakítás végére érjünk. Itt fontos hangsúlyozni, hogy évtizedes hiányokat, elmaradásokat kell pótolnunk, amelyekről a szakma már régóta beszél és igényel, de eddig nem sikerült megoldania. Nekünk most sikerült olyan helyzetet teremteni, hogy ezeket az infrastrukturális problémákat megoldjuk és a régóta igényelt fejlesztéseket megvalósítsuk. Már szeptembertől szeretnénk az oktatás során egy sokkal szorosabb szimbiózist kialakítani a különböző osztályok között, intenzívebb együttműködésben a filmes, televíziós közeggel is. Így, hogy az SZFE-t felügyelő alapítványhoz tartozik a Színházi Intézet, a Déryné Társulat és a felújított Uránia Filmszínház is, már könnyebb a dolgunk mindezzel kapcsolatban. Nyilvánvaló például, hogy érdemes a Déryné társulattal összekapcsolni a harmadévesek vizsgáit, hogy a fiatalok ezzel a vándortársulattal együtt dolgozva ismerjék és szeressék meg az országot a kis falvaktól a nagyobb vidéki városokig. Mindezzel párhuzamosan folyamatosan építjük tovább a nemzetközi kapcsolatainkat. A valódi, izgalmas, hosszú távú szakmai együttműködések lehetőségét keressük, amelyek komoly művészeti diákfesztiválok, workshopok, csereprogramok révén az SZFE hallgatóit és oktatóit bekapcsolják a nemzetközi vérkeringésbe. A távlati célunk, hogy az SZFE az európai színházi és filmes képzés egyik legvonzóbb, leginspirálóbb műhelye legyen.

(Nyitókép: Ficsor Márton)