Keletre tekintve: mit tanulhat Nagy-Britannia a magyaroktól?

Harrison Pitt író, újságíró; az Egyesült Királyságban él. Cikkeit egyebek között a The Spectator, a Quillette, a Spiked-Online és az Areo Magazine közli. E cikkének angol nyelvű változata a The European Conservative hasábjain jelent meg

Gondolatébresztő új dokumentumfilm készült, amelynek producere a Peter Whittle féle New Culture Forum, méghozzá arról a témáról, hogy mit tanulhatnak a nyugat-európai konzervatívok Orbán Viktor kormányától. A film – ‘Orbán’s Hungary: Lessons for Britain? Is Hungary Unfairly Demonised in the West?’ (Orbán Magyarországa: Tanulságok a britek számára? Igazságtalanul démonizálják Magyarországot Nyugaton?) – tovább erősítheti ennek a mélyen konzervatív nemzetnek a büszkeségét mindazzal kapcsolatban, amit a Fidesz-kormány 2010-es hatalomra jutása óta elért.   

Nyugatabbra azonban, különösen Nagy-Britanniában, a New Culture Forum filmje minden bizonnyal kesergésre vagy akár haragra adhat okot. Kétségtelen ugyanis, hogy tizenkét év kormányzás után az Egyesült Királyság konzervatív kormánya összességében jóval kevesebb eredményt tud felmutatni, mint a magyarok, miután görcsösen csak a gazdaságra koncentrált – amely jelenleg beomlott kráter képét mutatja a Boris Johnson kíméletlen lezárásai következtében kialakult, 1709 óta nem látott arányú recesszió miatt – miközben nem törődött az ország szélesebb értelemben vett kulturális életével és intézményeivel,

Míg állt a rossz emlékű Vasfüggöny, a kelet-európaiak Nyugaton kerestek inspirációt, most azonban a konzervatívok Nyugat-Európa-szerte jelentős számban érzik úgy, hogy ezúttal nekik érdemes keletre tekinteniük. Mi nyugaton ugyan nem holmi despotikus komisszárok karmában vergődünk, de nagyon is fulladozunk a woke ideológia örvényében, amelyet a Magyarországhoz hasonló országok láthatólag sikeresen elkerültek.

De még ennél is elkeserítőbb a felismerés, hogy a baloldal kulturális hegemóniája, legalábbis Nagy-Britanniában, csak tovább erősödött a névlegesen konzervatív kormányzás idején is.  

Az igazság az, hogy a kilépés az Európai Unióból az egyetlen valódi eredmény, amelyre a brit konzervatív párt büszke lehet – de ez is inkább csupán a véletlenek összjátékának volt köszönhető, annak, hogy Boris Johnson karaktere kifejezetten opportunista, és David Cameron elszámolta magát politikailag – semmint egy elvhű férfiak és asszonyok által vezetett tory párt céltudatos erőfeszítéseinek. 

Például, miért maradhatott a mai napig legális gyakorlat, hogy a National Health Service (Nemzeti Egészségügyi Szolgálat, az Egyesült Királyság egészségügyi rendszere) arra pazarolhatja az adófizetők pénzét, hogy „egyenlőségi vezetőket” és „egyenlőségi, diverzitási és integrációs” adminisztrátorokat alkalmaz? Nemrégiben találkoztam egy volt konzervatív miniszterelnöki tanácsadóval, aki úgy nyilatkozott, ez elkerülhetetlen, mivel az egészségügyi hatósági források elosztása nem központi, hanem lokális jogkör. Ugyanez a volt tanácsadó azt is mondta, hogy mélyen egyetért a bénító lezárásokkal, amelyekkel Boris Johnson a briteket 2020 márciusától kezdődően sújtotta.

Ha ennek a jóembernek a nézetei a Konzervatív Párt véleményét tükrözik, akkor Nagy-Britanniát jelenleg bizony olyan személyek irányítják, akik szerint fontosabb az egészségügyi hatóság középvezetőinek az a joga, hogy „woke” marhaságokra kincstári forrásokat pocsékoljanak, mint alapvető szabadságjogaink, köztük az egyesülés szabadsága, illetve az, hogy az egyén maga mérhesse fel az őt érintő kockázatokat, saját személyes körülményei alapján. Az is igaz, hogy állítólag pontosan ennek a pazarló egészségügyi hatóságnak a „megmentése” indokolta, hogy a kormány oly sok szabadságjogunkat korlátozza. 

Toby Young és a néhai Sir Roger Scruton esete ugyancsak tanulságos, és nem csak annyiban,

hanem azért is, mert bizonyítja gyávaságukat a kultúrharcban.  

1997-től 2010-ig a munkáspárti kormány bezzeg nem késlekedett, rögvest beültette hűséges pártkatonáit a bürokratikus szervezetek befolyásos pozícióiba. Amikor azonban 2010 után a konzervatívokon volt a sor, hogy éljenek hatalmukkal, Toby Young és Sir Roger Scruton csupán néhány napig élvezhette kinevezését, a kormányon lévő konzervatívok máris berezeltek a megszervezett tiltakozók hordáitól, és hagyták, hogy mindketten a baloldali zaklatók prédájává váljanak.

Nem véletlen, hogy Peter Hitchens kijelentette, a Konzervatív Párt lefejeztetné akár a királynőt is a Trafalgar téren, ha számításaik szerint ezzel növelni tudnák az esélyeiket a következő választásokon.

Az sem meglepő, hogy Nagy-Britanniában a csalódott konzervatívok – hasonlóan jó néhány más nyugat-európai ország konzervatív szavazóihoz, akiket szintén frusztrál állítólagos jobboldali pártjaik gyávasága – egyre nagyobb inspirációt merítenek Orbán Viktor eltökéltségéből,

És valóban, ahogyan Whittle dokumentumfilmjéből is megtudhatjuk, a magyar kormány igenis hajlandó rá, hogy intézményi hatalmának minden erejét latba vetve álljon ellen a globalista liberálisok sivár, vértelen, „progresszív” mesterkedéseinek. 1,2 milliárd fonttal euróval támogatta például a budapesti Mathias Corvinus Collegiumot, amely intézmény jóval nagyobb becsben tartja Scruton munkásságát, mint saját konzervatív honfitársai. A kollégium, ahogyan Whittle filmje bemutatja, „különféle ösztöndíjakat és networking rendezvényeket biztosít a hallgatóknak” egy szélesebb stratégia keretében, amely a magyar hazafiak jövőbeli elitjének kinevelését tűzte ki céljául. 

Whittle a Fidesz politikai fókuszának tömör meghatározásával is szolgál: „A magyar konzervatív gondolkodás mindig az ország szuverenitásának és szabadságának megőrzéséről szólt az azokat fenyegető erők ellenében, jöjjenek azok bármilyen irányból és bármilyen formában.” És ennek jegyében a magyar konzervatív gondolkodás udvarias, de határozott megkülönböztetést tesz magyarok és nem magyarok között, keresztény gyökerek és világi, liberális álmodozás között, valamint a közjó iránt elkötelezett egyének és a saját társadalomromboló vágyaik rabszolgáiként élő nyers egók között. 

Ez pedig Nyugat-Európában szigorúan tilos – legalábbis a régió jelentősebb államaiba érkező iskolázatlan látogatóknak el lehet nézni, ha ezt feltételezik. És

A nyugat-európai baloldaliak képtelenek elviselni a moralizálás legapróbb morzsáját is, ha az nem a saját előítéleteikből ered.

Magyarország eredményei iránt érzett gyűlöletük ezért a lehető legügyetlenebbül leplezett projekció eredménye, mivel legalábbis Gramsci óta a baloldal célja mindig is az volt, hogy kulturális hegemóniát szerezzen magának – a politika más eszközökkel történő folytatásaként. Eközben a brit Konzervatív Párt, noha nem feltétlenül osztja ez az előítéletet, óvakodik attól, hogy bármi köze legyen egy olyan magyar kormányhoz, amelyet széles körben vádolnak azzal, hogy eltér a demokratikus, úgynevezett „liberális” normáktól. Whittle filmjének egyik nagy erénye, hogy bemutatja ezt a fajta propagandát, olyan személyiségekkel készített elgondolkodtató interjúk egész során keresztül, mint John O’Sullivan és Tibor Fischer, akik az elmúlt években hátrányt szenvedtek amiatt, hogy jólértesültek Magyarországgal kapcsolatban, s emiatt a mainstream média igyekezett elkerülni őket. 

És persze Magyarország múltja keservesebb, mint Angliáé. Ebből kifolyólag az ország vezetése nagyon is tudja,

Magyarország történelmi tapasztalatai révén tudatában van annak, hogy a kölcsönös hűség mély és szoros köteléke nem csak a nemzet túlélésének záloga, hanem annak is, hogy a hűség legbiztosabb táptalaja a házasság, a család. Csak ebben a társadalmi egységben hagyhatnak igazán erős nyomot a fejlődő lélekben és intellektusban az olyan erények, mint az áldozat, az önfegyelem és a személyes felelősségvállalás. A Fidesz ennek megfelelően igyekezett úgy sáfárkodni az állami forrásokkal, hogy anélkül, hogy bárkire ráerőltetné ezeket az értékeket, legalább biztosítsa a konzervatív családi értékek jegyében élők jutalmazását, s hogy azok gyakorlását megkönnyítse az átlagember számára: a három vagy több gyermeket nevelő házaspárok például kb. 26 000 fontnak megfelelő vissza nem térítendő támogatásban részesülnek.

Whittle szerint Magyarország gyermekszülést ösztönző politikája mostanra „bőségesen megtérülni látszik”: a 2021-es költségvetésben mintegy 7,5 milliárd eurót, az éves nemzeti össztermék 5,2 százalékának megfelelő összeget allokáltak családtámogatási célokra, 2020-ban több mint 92 000 gyermek született az országban, ami 3,4 százalékkal haladta meg a megelőző évben születettek számát, de ötven százalékkal emelkedett a házasságkötések száma is. Igaz, a vonatkozó intézkedések eredeti célja részben a negyven éve tartó magyarországi demográfiai hanyatlás megállítása és megfordítása, mélyebb elemzés alapján azonban kijelenthető, ezek az intézkedések azért is jelentősek, mert megkoronázták a házasságot és a családot

Természetesen a jogállamiság központi jelentőségű kérdés a konzervatív tradíció számára az Egyesült Királyságban. Magyarország kulturális önbizalmának elismerése, vagy az hogy családpolitikájának brit kontextusba történő integrálása mellett érvelünk, egyáltalán nem áll ellentétben azzal, hogy a jog uralmát a hatalom fölé helyezzük, akármit is állítanak erről Magyarország kritikusai.

Nem helytálló az állítás, hogy a törvény uralkodik egy politikai közösség felett, ha nem szent és sérthetetlen a következő három elv. Először, az állam nem gyakorolhat olyan hatalmat, amellyel nem a törvény ruházza fel minisztereit. Másodszor, a törvény egyformán érvényes a politikai közösség minden egyes tagjára, aki az ország határain belül él. Végül, kizárólag független, politikai elfogultságtól mentes bírák értelmezhetik a törvény rendelkezéseit jogi kötelmet keletkeztető, végrehajtható módon.

A „jogállamiság” kifejezés angol eredetű, de az alapfogalom Arisztotelész Politika című művéig vezethető vissza: „Helyesebb, ha a jog uralkodik, mintha bármely polgár teszi”. Alapvető fontosságú ez, mert noha Arisztotelész kétségtelenül úgy gondolta, hogy a jog soha nem válhat zsarnokok játékszerévé, abban is különbözött a mai liberálisoktól, hogy meggyőződése szerint a polis elválaszthatatlan a közjó koncepciójától, bármi is legyen az. Anélkül, hogy hitt volna a „semleges” állam eszméjében, Arisztotelész úgy gondolta, az ember természetétől fogva társadalmi lény, pontosan azért, mert „egyedül az embernek van fogalma jóról és rosszról, igazságosságról és igazságtalanságról, és egyéb minőségekről; az efféle dolgok jegyében alkotott társulás a család és a város alapja.” 

Ugyanezek a minőségek képezik egy ország alapját is – Arisztotelésznek igazán elnézhetjük, hogy a nemzetállamok kora előtt élt. Vegyük figyelembe azt is, hogy Arisztotelész „társulás” szava, a koinōnia (κοινωνία), nem csak azt jelenti, valamely közösségben élni pusztán azért, hogy élvezzük annak előnyeit. A koinōnia jelentéséhez közelebb áll a „közös vállalkozás” eszméje, a közélet közösségi projektje, méghozzá egyértelmű erkölcsi céllal.

beleértve annak egyedi nemzeti kultúráját és erkölcsi normáit, valamint saját részüket a keresztény Nyugat civilizációjában. A magyarok nem akarnak többet, csak azt, hogy jogukban álljon ezeket a vallási értékeket és szekuláris eredményeket továbbadni, hogy gyermekeik azt örökölhessék, amit megérdemelnek. 

A keserves baloldali jajveszékelés ellenére, a Fidesz törekvése a közerkölcsök megerősítésére és egy kollektív hazafiság-érzés ösztönzésére semmilyen módon nem értelmezhető úgy, hogy az a magyar állam feletti főhatalmat a törvények helyett Orbán kezébe adná. Ezen a világon nem létezik hibátlan, makulátlan jellem – a legritkább esetben fordul elő ilyen a kormányzati vezetői között. Azonban mindenképpen ígéretes fejleménynek tekinthető, hogy a New Culture Forum újabban elegáns dokumentumfilmeket készít, megkérdőjelezi a Magyarországgal kapcsolatos liberális közhelyeket, és olyan őszinte kíváncsisággal nyúl a témához, amire igen nagy szükség lenne, azonban hosszú ideje száműzték minden más fórumról.