Orbán Viktor minden erejével azért küzd, hogy ne kívülről mondják meg, mit csináljunk, hogyan éljünk, kit és hogyan szeressünk – Kudlik Júlia a Mandinernek

Az utóbbi időben ritkán nyilvánul meg közéleti témákban, most miért vállalta el, hogy felszólal a digitális polgári körök első országos találkozóján? 
Vallom: akkor kell megszólalni, ha van mondani­valóm, és az értékesebb, mint a csönd. Most ez volt a helyzet, és a rendezvényen lehetőséget kaptam, hogy megosszam a gondolataimat. 

Mit tud elérni egy ilyen kezdeményezés?
Azt látom, hogy rettenetesen széthúz a társadalom. Különösen a járvány óta igaz, hogy az emberek befelé fordulnak, alig érintkeznek. A 2000-es évek elején megalakuló polgári körök már nem működnek, és ha a mai világban csak digitalizált módon lehet kapcsolatot teremteni, akkor meg kell próbálni. Ettől még a forma meglehetősen idegen tőlem. Hadilábon állok a digitalizációval, a hús-vér emberekben, a személyes találkozásokban és beszélgetésekben hiszek. De haladni kell a korral, meglátjuk, mire lesznek képesek a digitális polgári körök. 

Idén jelent meg a pályáját bemutató kötet, A szólás mestersége. A könyvével járva az országot, mi a benyomása, hogy vannak az emberek? 
Sokkal nyugodtabbak vidéken, mint Budapesten és a főváros környékén. Elsősorban az én korosztályomból jönnek a könyvbemutatókra, hiszen ők ismernek engem és a korábbi tevékenységemet, de azért sok fiatallal is találkozom. Várakozó hangulatot tapasztalok, és unják a felpörgött világot, amely körülveszi őket, főleg a stílusból van elegük. 

Hogy látja, milyen irányba ment az ország az utóbbi években? 
Nehéz ma tájékozódni, elárasztják az életünket az álhírek, a hamis információk. Amit én látok: tizenöt éve ugyanaz a személy vezeti az országot a csapatával, sok mindent megvalósítottak, elértek, megépítettek. Közben persze volt, hogy hibáztak, de hibát csak az tud elkövetni, aki tesz is valamit – és jót is csak az képes tenni, aki cselekszik. 

Nem látják – talán nem is akarják látni – az embert. Azon ritka államférfiak egyikét hazánk élén, aki minden erejével, tudásával és hitével azért küzd, hogy ne kívülről mondják meg, mit csináljunk, hogyan éljünk, kit és hogyan szeressünk. Se a tatár, se a török, se a Habsburg, se a német, se az orosz, se Brüsszel. Teszi ezt akkora ellenszélben, hogy csoda, hogy egyáltalán még áll a lábán. Ebben a folyamatban mögé kellene állni és segíteni. Elő kellene hívnunk azt az egységélményt, amelyből valamennyien ideérkeztünk, és ahová egyszer valamennyien visszatérünk. Ez az élmény mindannyiunkban benne van, de csak ritkán, különleges alkalmakkor, megszentelt, áldott állapotban tudjuk előhívni és megélni. Ez az őserő képes valamennyiünknek hitet és reményt adni a megmaradáshoz. Azt kellene követni, ami közös, ami összeköt bennünket. Ne feledjük: az igazi egységet a sokféleség alkotja, ahol mindenki megőrzi az egyéniségét, a másságát, de egy irányba húz. Nem kell mindennel egyetérteni. Vitatkozzunk! A vita előrevisz, meg kell beszélni a dolgainkat. 

A DPK-gyűlésen elhangzott beszéde fókuszában Pál apostol szavai és a szeretet fontossága állt. Gondolja, hogy a kezdeményezés képes lesz változtatni a közbeszéden? 
Parancsszóra semmi nem megy, csak a katonáknak. A szeretet és a harag nem ismer határokat, ám 

Ezért vallom, hogy bátran, hangosan és sokszor ki kell mondani azokat az értékeket, amelyekben hiszünk, hátha ezzel példát tudunk mutatni. A szótlanság manapság ritka kincs, a bőbeszédűség annál nagyobb népbetegség, s a szavak áradatában elvész a gondolat. A világon a legnagyobb szeretet a szülői szeretet. A nélküle felnövő ember magányt és ürességet érez a szívében, amit semmi nem képes betölteni, és egész életét szeretetéhesen éli le, érzelmi fájdalomtól szenvedve. Ez a megkeseredett szeretet viszi előre, az út végén pedig a félelem várja. A szeretetnek nem a gyűlölet az ellentéte, hanem a félelem. Aki igazán szeret, az lemond önmagáról a másik javára, aki fél, az saját magával és a félelmével van elfoglalva. Mindent megpróbál megtenni azért, hogy megszerezze azt a fajta ismeretlen érzést, amit nem kapott meg. 

Tudom, ez rendkívül nehéz, de végül egyszer mégiscsak döntenünk kell a szeretet és a félelem között. Mert a földre születésünkkor nemcsak talentumokat, hanem két ajándékot is kapunk: a választás lehetőségét és a döntés szabadságát. 

Tehát a szülői szeretet hiányzik a világból? 
Atomizált, szétzilált társadalomban élünk. Bölcsőde, óvoda, iskola, idősek otthona – minden van ma, csak éppen elzárjuk magunkat attól, hogy napi közös élményeink és fejlődésünk legyen, ami régen megvolt a nagycsaládoknál. Mindenki együtt volt, már a kisgyerek is megtapasztalta, mi a szeretet, a gondoskodás, a kötelesség, a születés, a betegség, a halál. Mindez az élet természetes része volt, ma viszont kizárják az életéből. Ráadásul arra nevelik már az óvodában, hogy mindenre figyeljen oda, mindent ellenőrizzen, minden felett uralkodjon, mindent tartson kézben. Ma mindent ki kell érdemelnünk, annyit érünk, amennyit teljesítünk. Ha a Bibliát olvassuk, abban nem szerepel a teljesítmény szó! Helyette ott van a termékenység, amögött pedig egy olyan titok lappang, amit sosem tudunk megfejteni. A hívő ember egy titokra bízza magát, és hagyja, hogy ez a titok működjön. Ez ad neki olyan biztonságot, amilyet az életben semmi más nem képes megadni. Tagadhatjuk a szakrális igényeinket, de velük együtt lettünk teremtve. 

Önnek mit jelent a hit? 
A hit a lélek gerince! Az én hitem a tetteimben, a cselekedeteimben, a szavaimban, az írásaimban jelenik meg. 

Mi a legfontosabb, amit magával vitt a televíziós pályája lezárultát követő teológiai tanulmányaiból? 
A bűn és a bűnhődés után mindig jön a kegyelem. A legnagyobb vihar után is kisüt a nap. Vannak olyan helyzetek az életben, amelyeken nem tudunk változtatni, bármennyire akarjuk is. Viszont a hozzáállásunkon igenis képesek vagyunk. Ami belül fénylik, az kívülről is látszik, aki viszont a külső fényre, a csillogásra figyel csak, nem veszi észre a fényt önmagában. A rend és a béke bennünk kezdődik, és csak mi tudjuk megteremteni. Csak óralátogató hallgató voltam öt éven át, nem vizsgáztam, nem akartam diplomát, csupán tanulni és elmélyülni kívántam, hogy jobban tudjak majd segíteni az embertársaimnak. 

Sokszor beszél a tanulás fontosságáról. Hogy látja ma az iskola, a tanárok szerepét a társadalomban? 
Nagyon szerettem iskolába járni, mert az iskola is szeretett engem. A tanáraimtól azt tanultam, hogy mindenkitől csak annyit követelhetünk, amennyire képes. Észre sem vettük, hogy ez a szint egyre emelkedett, és egyre többre lettünk képesek. Az ő tekintélyüket a tudásuk, a hatalmas felkészültségük, az emberségük adta, nem pedig hivatalos papírok és előírások. Ha egy számtanpéldát valaki nem értett a harmincfős osztályból, akkor Vali néni századszor is elmagyarázta ugyanolyan kedvesen, türelemmel, elültetve bennünk – talán nem is tudatosan – az alázat magvait. Ma is azt mondom, ha a tanár becsukja az ajtót, akkor az osztályteremben az ő felelőssége, hogy mi történik az órán. Nem tudom, milyen ma a tanárképzés, de sok pedagógusnál érzékelem, hogy a digitalizáció kihívás számára, és meglehet, hogy ezen a téren a gyerek többet tud, mint a tanár. Így nehéz lekötni a figyelmét. Hosszú távon biztosan meg lehet találni a megoldást, s ebben a kérdésben is vallom: szeretni kell a gyereket, akármilyen rossz is. A szeretet sok mindent megold. A másik fontos dolog, amit gyerekkoromban megtapasztaltam – ami nem könnyű időkre, a múlt század ötvenes éveire esett –, hogy a család és az otthon mindig megvédett attól, ami a lakás falain kívül történt. Körülöttem mindig rend és nyugalom volt. Ezt próbáltam a saját életemben is elérni. Most látom, mekkora előny ez, minél több biztonságot tapasztal meg az ember az élete folyamán, annál könnyebben enged el dolgokat. Márpedig időskorban sok mindent el kell engedni. Az életem folyamán megtapasztalt biztonság pótolhatatlan. 

Idén töltötte be a nyolcvanadik életévét, és többször elmondta, hogy egészséges, teljes értékű életet él. Az örök fiatalság kultusza idején mit tanácsol, hogyan őrizze meg az ember az életkedvét? 
Sosem volt problémám az idő múlásával, a mai napig hajt az örök kíváncsiság, amelyet szintén az iskolában ültettek el bennem. Mindig kíváncsi vagyok arra, ami jön; ma is tanulok dolgokat, mindegy, hogy kicsit tovább tart. 

Mondják persze, hogy sok függ a génektől, de ha jó géneket örököltem, akkor is igaz: ha nem vigyázok magamra, megette a fene. Ma is sétálok naponta négy kilométert, úszom, reggel pedig tornával kezdem a napot – addig fel sem bírok ébredni, amíg nem csinálom meg a tízperces gyakorlataimat. Beosztom az időmet, délig általában elvégzem a „kötelező” teendőket, délután jönnek a kedvtelések, az olvasás, a barátok, este pedig színház, mozi, hangverseny. Fél percig sem unatkozom. 

Az idő telik, múlik, nem tudom se megállítani, se visszafordítani. De képes vagyok a lehető legtöbbet megtenni, hogy lassítsam a folyamatot. 

Milyen élmény volt megírni a könyvét? 
Eszemben sem volt könyvet írni – nem is könyvnek, inkább olvasnivalónak hívom. Most már örülök, hogy megszületett, mert kordokumentum is egyben. Egy olyan intézményről is szól, amely abban a formájában már nem is létezik. És minden, ami benne van, őszinte – egy nemzedék volt szem- és fültanúja annak, amit csináltam. S van még egy érdekes következménye a könyvírásnak: korábban nem tudtam, mi az a lámpaláz, hát most megtudtam. (Nevet) Lámpalázam van a felelősségtől, attól, hogy amit leírtam, az megmarad az örökkévalóságnak. „Nem tud a szó, ha egyszer kiszállt, visszarepülni” – írja Horatius, azaz a kimondott vagy leírt szót már csak megbocsátani lehet. Izgultam, hogy milyen lesz a könyv fogadtatása, hiszen nem vagyok író; szerencsére pozitív visszajelzéseket kapok. 

Mit gondol a média helyzetéről? 
Nem követem, így csak arról tudok beszélni, hogy milyen volt az én időmben. Nekünk még szigorú követelményeknek kellett megfelelnünk. Diploma, két nyelvvizsga, a kiejtési szabályok ismerete hat nyelven – csak hogy néhányat említsek. Én érettségi után kerültem a médiába, mert bizalmat szavaztak nekem, de minden szükséges követelményt igyekeztem teljesíteni ahhoz, hogy megfeleljek a beosztásomnak. Ami a „külsőségeket” illeti, csak hogy mennyire máshogy működnek ma a dolgok: mi még felvettük több alkalommal ugyanazt a ruhát – ami a sajátunk volt. Nem értem, ma miért kell azzal sokkolni a nézőt, hogy a meteorológus úgy van felöltözve, mintha Cannes-ban a vörös szőnyegen kellene végigvonulnia. Nem irigylem. Nem nézek televíziót, bár állítólag vannak jó műsorok is, de olyankor már alszom. (Nevet) Persze könnyen beszélek, mert akkor nem igazán volt mit nézni azon a másfél adón kívül, ma meg már minden témára külön csatorna van. Régen a futballmeccs után vers következett, ma az a lényeg, hogy a műsorvezetőt a sztájlisztja milyen filozófiai elvek alapján tervezett ruhába öltözteti. Érték- és mértékvesztett világban élünk, amelyet ráadásul elárasztottak az álhírek. Nem tudom, hogyan lehet ezt megváltoztatni. Talán követni kellene Deák Ferencet, aki a legjobb médiatörvényt fogalmazta meg még a 19. században: „hazudni nem szabad”.

Nyitókép: Földházi Árpád