Károlyi Mihály – hős, bűnbak vagy áruló?

„Most begurítottam Érisz almáját a vitázók közé, itt az én szerepem akár véget is érhetne” – fogalmazott találóan a házigazda, Rácz Árpád, a Rubicon Intézet társelnöke, miután feltette a kérdést a két történésznek: ki is volt Károlyi Mihály?

Abban ugyanis megegyezett Nánay Mihály, aki egyébként középiskolai történelemtanárként és tankönyvíróként is dolgozik és Hatos Pál, az Elátkozott köztársaság című könyv szerzője, hogy – pestiesen szólva –

abban azonban, hogy a sorsfordító években képes lett-e volna sorsfordítani vagy sem, már annál kevésbé. Ez határozta meg a beszélgetés dinamikáját, azon túl, hogy Rácz több-kevesebb sikerrel igyekezett Hatost – egyébként rendkívül érdekes és élvezetes – kiselőadásaiból visszaterelni a diskurzus mezejére, ahonnan minduntalan elbódorgott.

Közbeszúrva Hatos azért elmondta, a történész számonkérése egy régmúlt helyzettel kapcsolatban úgy, hogy száz évvel később él, viszonylagos kényelemben, olyan dolog, amelynek kapcsán épp ezért „nem tudunk menekülni attól hogy fotelhuszárok vagyunk, amikor kijelentjük, hogy meg kellett volna védeni Erdélyt”.

Mindenesetre nem baj, ha a történész vagy történetíró lemond a szigorú tudományosságról az olvasmányosság kedvéért, amíg tisztességes marad; „a tudósok egyébként is unalmasak, kevésbé tudnak a lányok szívére hatni, mint akik írnak, neadjisten gitározni is tudnak”.

A házigazdának az is találó meglátása volt, amikor a vita során – miután, szintén Hatos megjegyezte, hogy inkább történetíróként, semmint történészként szeret hivatkozni magára, akinek fontos feladata közönség számára a szemléltetés és a narratív történetmesélés, Nánay pedig ugyancsak egy-egy történetmorzsa felvillantásával szemléltette álláspontját – finoman arra is célzott, hogy a történészek olykor nem feltétlenül a teljes képet mutatják be ezeken a töredékeken keresztül, hiszen a kérdés az, ki milyen pillanatokat tekint kulcsmozzanatoknak.

A társigazgató egyébként humoros kiszólásokkal tarkította a beszélgetést („Ha most leszállnának ide a marslakók, és egy mondatban el kellene nekik mondani, ki volt Károlyi, mit mondanánk?”, „a normalitását megőrző szerző azért tudja megőrizni a normalitását, mert nem olvas kommenteket”, stb. – a felvétel egyébként visszanézhető lesz a Rubicon Magazin Facebook-oldalán), de térjünk vissza Károlyihoz és az őszirózsás forradalom szerepéhez.

A kérdésre válaszolva: Károlyi Hatos szerint államférfi, aki akarata ellenére lett főszereplő, hőse és áldozata is annak, hogy bűnbakot keresünk, Nánay szerint pedig hosszú élettel és „nagyon pici” politikai karrierrel bíró, tragikus szereplő, akinek

és némiképp doktriner is volt; 1918-1919 kérdése ma pedig éppen azért aktuális, mert az ország szuverenitása ma is időszerű kérdés.

A szavak jelentése is változik idővel – hogy köztársaság vagy népköztársaság volt-e a Károlyi-féle kormányzat, terminológiában majdnem mindegy, egyeztek meg a történészek – még Károlyiék is felváltva használták a kettőt –, Hatos hozzátette, hogy a köztársaság mítosza baloldali mítosz, lévén nem volt republikánus törekvés az országban, nem volt progresszív folyamat, aminek a betetőzése lett volna a (nép)köztársaság kikiáltása, csak a történelem viharai alakították így. Ami miatt mégsem mindegy, hogy az 1948-49-ben létrejövő kommunista diktatúra is így neveztette magát, ami viszont Hatos szerint hazugság volt. Hozzátette: „de más szavak is mérgezettek; az én négy elemit végzett nagyanyám sírni kezdett, ha azt hallotta, hogy: demokrácia, mert ezzel a jelszóval rombolták le az életét a kommunisták húszholdas földje miatt, amiből nevelte a kilenc gyerekét egyedül. Míg ma a demokrácia természetes vezető fogalom”. 1818-19-ben a „népköztársaság” legfőbb jelentése az volt, hogy „nem királyság”, a bűnbakká lett uralkodók Közép-Európájában, más kérdés, hogy ezt 1948-49-ben kisajátítják.

A tigris és a szende

Hatos egyébként is láthatóan jobban szimpatizált Károlyival; mint mondta, „történészként mégis halottakat akarok eltemetni tisztességgel”, Károlyi maga is sokat változik, onnantól, hogy sírva csókolt kezet Zita királynénak, és ígéri meg neki, hogy megmenti a trónját, odáig, hogy kommunista társutas lesz; hogy 1916-ban a román hátbatámadás hírére azt mondja, „tigrisként fogjuk védeni Erdélyt”, ugyanakkor mítosz, hogy a területi integritás lerombolásáért tett volna aktívan; miközben Horthy és Teleki egy pancsovai biliárdasztalon aludtak, és fontolgatták, hogy felajánlják-e a magyar koronát a szerb régensnek; illetve melyik szomszédos – tehát ellenséges – dinasztiának lehetne odaadni a magyar trónt, hogy talpra állítsák ezt az országot. Károlyi csalódott, hogy semmiféle hálát nem kap az antanttól azért, hogy ő már 1915-ben megjósolta, hogy nem lehet vele szemben háborút nyerni; Oroszországba akart elmenni – másik kérdés, hogy nem tudta megállítani a katasztrófát.

Nánay viszont elvetette a történelmi determinizmust, miszerint minden úgyis ugyanígy történt volna. Példának hozta fel, amikor Lukachich Géza budapesti karhatalmi parancsnok letartóztatását, aki az őszirózsás forradalom előtti napokban például erővel akadályozta meg a munkások sztrájkját – egy magyarul nem beszélő horvát altábornagyot neveztek ki; sok ilyen apró lépés vezetett az összeomlásig – vázolta fel Nánay, hozzátéve: „a történelem sosem egy előre lejátszott meccs”,

Hatos szerint viszont egyszerűen nem bírta a tovább a Monarchia, sem az alultáplált, kimerült hadsereg, sem a hátország, amelyben a hadsereg fele állomásozott már a végefelé, hogy elfojtsa a lázadásokat, miközben a politikai elit olyan tehetetlen volt, az úgynevezett nagy klasszisok is, mint Wekerle Sándor, Andrássy Gyula és Tisza István, „mindenki otthagyta a hatalmat”, a forradalom másodlagos volt az összeomláshoz képest; s közben a régi vágyak is feltámadtak a Habsburgokkal és Ausztriával való szakításra, a kor embere viszont nem tudta, hogy ez a házasság volt a záloga Magyarország utolsó félszázados fejlődésének, s hogy amint Teleki is mondta, „a független Magyarország küszöbéről a történelmi Magyarország sírgödrébe fogunk ugrani”. Mindez nem jelenti, hogy Károlyi ártatlan, meglehetősen rosszul és következetlenül politizált – tette hozzá.

– felelte Nánay Rácz kérdésére – hiszen nem autokratikus rendszert döntött meg, hanem egy szabadelvű, alkotmányos monarchiát, amely csak a háborús években vált autoriterré, éppen a háború miatt; visszatérve Károlyi felelősségére, ami – pozíciójából fakadólag – előrébbvaló másokénál, s főként abban áll, hogy egy olyan külpolitikai doktrínának rendelte alá az országot, amelyikben mélyen hitt, és ezért nem vette észre a jeleket, hogy az antant, s főként a kisantant egyáltalán nem osztja álláspontját; legkésőbb az 1918. november 7-i belgrádi fegyverszüneti tárgyalások után. Hatos ezt teljesen másként látta, szerinte éppen az volt a fontos, hogy ezt Károlyiék nem akarták aláírni, és az egész kormány a lemondását fontolgatta, miután szembesültek azzal, hogy a wilsoni önrendelkezési elvekből semmi sem valósul meg; csak azért maradtak, mert belátták, hogy egyszerűen nincs más, aki kormányozni tudna.

Legitimitás és a hadsereg

Abban sem értettek egyet, hogy mennyire volt egyáltalán legitim a Károlyi-féle kormány, amely úgy elodázta fő programját, az egyenlő és titkos választások kiírását, hogy arra csak a Friedrich-kormány tudott sort keríteni jóval később; Hatos szerint elsősorban azért, hogy ne ismerjék el de facto a megszállt területek elszakítását.

Károlyit kinevezte a király, az ő legitimitása nem kérdéses. Annál inkább, mint erre Rácz is rámutatott, a hatalom átadása a börtönbő kihozott kommunistákkal összefogva.

az országban fosztogatók dühöngenek, még Csíkban is a székelyek fosztogatják a vonatokat, miközben a határon már ott állnak a románok, aki négy évig vérzett a frontokon, azt mondja, menjen most harcolni a gazdag meg akit eddig felmentettek; Nánay szerint viszont a másfélmillió hazatérő katonát nem lehet egy kalap alá venni, hiszen nagyon sokféle hozzáállásra volt példa, hiszen ott volt Kratochvil Károly Erdélyben a Székely Hadosztállyal, vagy a selmeci szabadcsapatok, értelemszerűen azok leginkább, akik szűkebb szülőföldjét fenyegette a megszállás – s mindezek a kezdeményezések főként a budapesti vezetésen bukott meg.

Ezt a felelősséget pedig nehéz lenne nem Károlyiék nevével összekötni.

címlapfotó: Károlyi Mihály 1912-ben egy hajó fedélzetén (forrás: Library of Congress / Fortepan)