Cigányügy: mi legyen a kötelező iskolai korhatárral és a szakképzéssel?

Forgács István írása

Egy tanácsadó cég vezető szakértőjeként évek óta dolgozom elsősorban a gazdasági alapú társadalmi felzárkózásért. (A sorozat előző részét itt olvashatják.) Ezt a gondolatsort több mint egy évtizede ajánljuk ügyfeleinknek, akik között helyi, megyei és országos szakpolitikákért felelős megrendelőink ugyanúgy vannak, mint kiemelt nemzeti beruházások megvalósítói, vagy éppen hazai és nemzetközi nagyvállalatok.

Az, amit mi kínálunk a számukra, a világ legegyszerűbbnek tűnő dolga: segítség abban, hogy a környezetükben lévő cigány közösségek úgy tudjanak majd változni, hogy önmagukért is felelősséget vállalni képes, bővülő saját erőforrásokkal, tudással és képességekkel is rendelkező tagjai legyenek a helyi, térségi társadalomnak, illetve munkavállalói a gazdaságnak. De ahhoz, hogy ezt valóban és általánosan meg lehessen teremteni, ahhoz tanulni kell.

Ám mindenekelőtt arra van szükség, hogy segítsük nekik is megérteni mindennek a fontosságát, jelentőségét, sőt, a meg- és elkerülhetetlenségét. Nincs társadalom, nincs nemzet és nincsen semmilyen globál-kapitalizmus jól használható humán tőke nélkül. Innen nézve a szalaggyári munkás és a teherautóvezető ugyanolyan fontos, mint a programozó matematikus. Egy fogyó, vagy a fogyását csak nehezen megállítani képes nemzetnek minden számításba vehető kútfőre, szívre, karra és elköteleződésre szüksége van.

Minden korábbinál egyértelműbbé kell tenni a jövőben, hogy a gazdasági alapú társadalmi felzárkózásra csakis akkor van esély, ha a szegénysorból jövő ember tanul egészen addig, ameddig csak bír, a megszerzett tudását értékelik (ő azt jól tudja értékesíteni), és ő ennek köszönhetően kap esélyt arra, hogy a társadalom legalsóbb szintjeiről feljebb kerülhessen. Mert jobban keres majd, mint a szülei, mert hiányszakmában szerezhet végzettséget, mert esetleg olyan ötlettel áll elő, amivel korábban senki még. De ezekhez is tanulni kell.

A tudás magabiztosságot is ad

A tanulás ad tudást, a tudásra pedig szükség van, hogy a képességeket is kamatoztatni lehessen. Sőt, a tudás ad magabiztosságot, szorítja vissza a frusztrációkat és kínálja a szocializációt. Ezek borzasztóan egyszerű megállapítások, amelyekkel pártállástól függetlenül sokan egyet tudnak érteni. Mint ahogyan azzal is, hogy a hazai cigányok számára is a tanulás a legfontosabb eszköz ahhoz, hogy kezdjenek valamit saját magukkal, és ami kiemelten fontos gondolat még: nincs olyan jogszabály, nincs olyan kormányzati intézkedés, amely a megszerzett tudást elvehetné. 

A tanulás témaköre mindig is a cigányokkal kapcsolatos integrációs, felzárkózási elvárások egyik szent tehene. Bárki, aki a közszereplését, politikai szerepvállalását a cigányok és az oktatás témakörére fűzi fel, az biztosan aktív tud maradni ezen a piacon, mert mindig lesznek olyanok, akik őt vonják kétségbe, és olyanok is, akiket pedig majd ő próbálhat meg szakmailag alkalmatlannak megítélni. Hogy kinek van vagy nincs igaza, azt nehéz megmondani, mert az oktatás kérdésében – különösen a cigányok kapcsán – nincsenek abszolút igazságok. Ugyanakkor látni kell a tendenciákat, és azokhoz mindenképpen igazodni szükséges, mégpedig úgy, hogy elsősorban helyi és térségi/megyei szinteken fogalmazódnak meg azok az elvárások, amelyeket az oktatáspolitikának látnia, értenie kellene, illetve jól reagálnia azokra.

Személyes felelősség az oktatásban

Az oktatás kérdéskörén belül a kötelező iskolába járási korhatár az egyik olyan kiemelten hálás téma, amelyről örökké és bárkivel lehet vitatkozni (a másik az iskolai szegregáció). A jelenlegi kormányzat nem erőlteti, hogy a 16. évüket betöltők továbbra is bent maradjanak az oktatásban, gyakorlatilag lehetőséget ad arra, hogy akinek nem kell a tudásszerzés lehetősége a továbbiakban, az ne is éljen vele, ha nem akar.

És igen, elsősorban a cigány fiatalok azok, akik nem akarnak a 16. életévük betöltését követően tanulni.

Indok számos van. Dolgozni kell, segíteni a családot, szerelembe esnek, bármi. És az iskola ajtaja kifelé is nyitva áll, amin ezek a diákok sok ezrével ki is lépnek minden évben. A többségük vidáman, fel sem fogva, hogy mekkora hibát követ el. A kormánykritikus, ellenzék-közeli szakértők gyakran fogalmazzák ezt meg úgy, hogy a kormány az utcára löki ezeket a gyerekeket.

Egy közel 30 szakképző iskolával folytatott fókuszcsoportos interjúsorozat néhány hónapja arról győzött meg, hogy jelen pillanatban a hazai szakközépiskolák szinte mindegyike azért küzd, hogy lehető legtöbb diák bent maradjon, és jusson el legalább egy szakma megszerzéséig. Elhivatottság van, hasonlóképpen felelősségérzet és az utolsó pillanatig való küzdés is minden olyan gyerekért, akinek van esélye eljutni oda, hogy szakmája legyen és a szakmának köszönhetően majd munkája is. Sőt. A kérdéskörért felelős szakpolitika is ezt szeretné.

Saját szakmai gyűjtésünk részeként kérdeztünk meg néhány hónapja több mint 6000 szakközépiskolai oktatót arról, hogy szerintük változzon-e a kötelező iskolába járás korhatára. Túlnyomó többségük egyetért abban, hogy maradjon a jelenlegi 16 esztendős határ, szerintük nincsen szükség annak az emelésére pusztán azért, hogy ráerőltessék az iskolában maradást azokra, akik azt már nem kívánják egyáltalán. Ugyanakkor kell valamilyen változás biztosan, mert a hazai gazdaság jövője múlik azon, hogy ez a folyamat lassítható, megállítható-e. És hogy lássuk, mennyire nem játék ez a kérdés: ha a következő 10-15 évben elfogy a hazai munkaerő, azt csakis külföldről lehet pótolni.

Hogy ez mégse következzen be, egy konkrét felvetéssel szeretnék segíteni most annak a politikai tömbnek, amely 2022 áprilisa után vezeti majd ezt az országot. Számos szakközépiskola számolt be arról, hogy az általános iskolából érkező diákok tudásszintje döbbenetesen alacsony, és ez komoly gond a szakképzés számára, hiszen a 9. évfolyamon sok esetben hosszú hónapok mennek el arra, hogy pótolni lehessen ezeket a hiányosságokat, miközben az nem a szakképzés dolga lenne.

Funkcionális analfabétizmus és rossz szocializáltság

A diákok nagy része funkcionálisan analfabéta, rosszul szocializált, alapvető dolgokkal nincsen tisztában. Ez egy országos jelenség, és tény, hogy nagyon magas az ilyen gyerekek száma és aránya. Éppen ezért számos szakközépiskolai igazgatóval egyetértve most azt javaslom, hogy a szakképzésbe megérkező diákok mindegyike kötelezően vegyen részt azon a bemeneti mérésen, ahol a tudásszintjük és a szakközépiskola-érettségük felmérhető lenne. Ha ez végre megtörténne, akkor nemcsak éreznénk, hanem tudnánk is, hogy milyen sokan vannak azok a diákok, akik nem alkalmasak arra, hogy eredményesen szerepeljenek a hazai szakképzésben.

És ha nem alkalmasak rá, akkor ők ezek alapján nem is kezdhetnék el a 9. évfolyamot. Nem oda valók. Hogy azzá váljanak, ahhoz kötelező érvényű szakközépiskolai előkészítő képzésben kellene egy évig szerepelniük, ahol négy kiemelten fontos területen kapnának felzárkóztatást. Ezek pedig a következők:

• mindenekelőtt a hiányzó tárgyi tudást kell pótolni (jellemzően matematikából, szövegértésből, helyesírásból, történelemből, általános közismeretekből);
• a szocializációs problémákat kell orvosolni (hogy egyáltalán köszönjenek, legyen tolluk, füzetük, vagy hogy kevesebb indulattal és erőszakkal érkezzenek az iskolába);
• fontos lenne, hogy megtanuljanak tanulni (tanulás-módszertant kell fejleszteni és oktatást segítő digitális kompetenciákat);
• valamint fel lehetne kínálni, hogy tanuljanak idegen nyelvet, többségüknek ezt követően már nem nagyon lesz erre lehetősége.

A plusz egy esztendő azt is jelentené, hogy az ő esetükben a kötelező iskolai korhatár 17 évesre módosulna.

Ennek bevezetése nyilván fájna. Kiderülne ugyanis, hogy sok-sok ezer cigány és hátrányos helyzetű diák nincs kellően felkészítve a szakközépiskolára, s ezért csakis az alapszintű oktatás a felelős, valamint az a családi, közösségi környezet, amely sok ezer diák esetében még mindig nem érti meg, még mindig nem tartja kellően fontosnak azt, hogy segítse a saját gyermekeit abban, hogy a lehető legtovább jusson az iskolapadban.

Ami persze oda vezet, hogy felvetődik megint annak a kérdése, hogy milyen színvonalú általában az általános iskolai oktatás, hogy hogyan lesznek jobbak, elkötelezettebbek, motiváltabbak és a társadalom egésze által megbecsültebbek a tanárok, illetve, hogy milyen felelőssége van a családi, közösségi környezetnek, különösen a társadalmilag és gazdaságilag leszakadt térségekben. Hiába egyedülálló a maga nemében a kormányzat országos tanodahálózata, az ingyenes óvodai és iskolai étkeztetés rendszere és a tankönyvek ingyenessége, a nehéz sorsú diákok többsége számára a hazai szakképzés komolyabb tudást és támogatóbb környezetet követel meg, mint ami most nagyon sok helyen rendelkezésre áll.

Ehhez persze jogszabályokat kell változtatni, ami előtt komoly szakmai előkészítő munkára van szükség, hatástanulmányokra, helyi szintű felmérésekre, és a valóság realista, őszinte felmérésére.

Ismét napirendre kerülhet a szegregáció

Azt is látni kell, hogy egyben ideológiai, politikai kérdésről is szó van, mert el kell fogadni majd azt, hogy elsősorban cigány diákokkal lesznek tele a szakközépiskolai előkészítő osztályok, ami tökéletes téma lehet majd a közbeszéd számára újra. És miközben ez igenis egy valós kényszer, szükség, illetve egyben lehetőség is, már fogalmazódnak is azok a cikkek és „jó szándékú” tájékoztató feljegyzések a nemzetközi fórumokra, amelyek szerint új szintre kerül Magyarországon az iskolai szegregáció. Pedig ez nem az. Sőt.

Ez maga az inkubátorrendszer a szakképzésbe koraszülöttként megérkezett diákok számára – etnikai háttér nélkül. Mert a szakközépiskola-érettséget vizsgáló teszt nem a vezetéknevek alapján tesz majd különbséget. Viszont ezeknek a koraszülötteknek erősödniük kell. Az erősödést pedig az előkészítő esztendő kínálhatja. Addig legalábbis biztosan, amíg a közoktatás nem kínál a mostaniaknál jobb diákokat a szakképzés számára.

Megkerülhetetlen és szintén el kell fogadni, hogy minden korábbinál több úgynevezett szakmai támogató munkatárs kell a szakképzésbe (gyógypedagógus, pszichológus, védőnő, szexológus, pedagógiai asszisztens stb.), és őket meg kell fizetni, valamint valóban használni.

Ha mindezt sikerülne bevezetni, akkor a 9. évfolyamot elkezdő diákok tudásszintje és szakközépiskolai alkalmassága a korábbiaknál biztosan magasabb és megfelelőbb lesz arra, hogy sokkal nagyobb számban végezzenek a jövőben, csökkenjen a körükben a lemorzsolódás, és hogy a munkaerőpiac nagyobb mértékben számíthasson rájuk. Sőt, a duális képzőhelyek is nyitottabban fogadják majd őket – sajnos ez is külön problémakör.

valamint mély és részletes szakmai átalakításokba kezdett annak érdekében, hogy modern és a piaci szempontokat is szem előtt tartó folyamatok menjenek végbe.

Ugyanakkor a demográfiai, társadalmi és piaci jellemzők rá kellett, hogy ébresszenek sokakat arra, hogy megfelelő közoktatás és megfelelően támogató családi és közösségi környezet hiányában a szakképzés csak féloldalasan fejleszthető, és tenni kell azért, hogy okosabb, felkészültebb, motiváltabb diákok próbáljanak szakmát szerezni.

Már csak azért is, mert egy hónap múlva a 25 év alattiak adómentesen állhatnak munkába, és ez leginkább azokat segíti, akik szakmát szerezve akár már a 18. életévüket betöltve azonnal megjelenhetnek a munkaerőpiacon. Ha valami valódi segítségnek tekinthető a gazdaságalapú társadalmi felzárkózásban, akkor ez az. Meg kellene becsülni. Sőt, az elmúlt évek jó irányba tartó cigány felzárkózáspolitikáját lehetne ezzel még erősebbé, még egyértelműbbé tenni, illetve felgyorsítani.

Következik: Az iskolai szegregáció kérdése

Nyitókép: Felszolgáló tanulók elméleti órán a Nyíregyházi Szakképzési Centrum (SZC) Lippai János Szakközépiskola és Szakiskolában 2020. február 18-án. Kétmilliárd forintos program indult 2017-ben a roma lányok korai iskolaelhagyásának megelőzésére. Az Oktatási Hivatal (OH) Esélyteremtés a köznevelésben elnevezésű európai uniós projektjének célja az iskolai lemorzsolódás csökkentése, a befogadó nevelés támogatása, valamint a hátrányos helyzetű tanulók oktatási és munkaerőpiaci esélyeinek növelése.
Fotó: MTI/Balázs Attila