Viszont ha hajnali háromkor arra ocsúdsz, hogy uramatyám, csak olvastam, de nem írtam semmit, akkor vagy igazán a helyeden. Akkor tudod, hogy amit olvastál, azt el kellett olvasni. A jó irodalomtól exsztatikus állapotba kerülsz, kimozdít önmagadból, ha jól emlékszem, akkor a filozófusok szerint ilyen lehet az, amikor barlanglakóként kilépsz a napsütötte tisztásra. A fényt szokni kell, könnyezik és fáj a szem, meg nem is biztos, hogy tetszik, amit látni fogsz, de a lényeg éppen a látás.
A jó irodalom elfeledteti veled, hogy igazgató vagy, hogy beszédre készülsz, hogy reggel kelned kell, mert a gyereket nem érdekli, hogy te éjszaka olvastál, semmiféle félálomban elmormolt idézettel nem tudod kiváltani a reggelikészítést. Gyermeknek kéne lenni, lám, Pilinszkynek is sikerült, gondolod. „Gyermekkorunkban minden a miénk, amit megpillantunk, s a felnőttség talán nem is más, mint a világ lassú és fokozatos elvesztése” – mondod magadban a konyhában, ezt is olvastad az éjjel.
Szombat reggel van, hétvége, nem rohansz munkába, lassan becsordogál a felkelő nap fénye az ablakon, lekapcsolod a villanyt. Állsz, nézed a gyermeked, egész testével ragyog, örül annak, hogy van, hogy vagy, nem kérdezi, hogy miért.